A 20 éves jubileumát ünneplő zenekar 2016-os stúdióalbuma

A Djabe zenekar 2016-os stúdióalbuma a tőle megszokott újító szellemben készült.
A korábbi Forward albumhoz képest, mely a Miskolci Szimfonikusokkal való együttműködésre épült, most sokkal inkább a zenekar akusztikus és fúziós vonala került előtérbe, helyenként megfűszerezve modern elektronikával. A 20 darabot, azaz dimenziót tartalmazó lemez keretes szerkezetű. Az elején megfogalmazzák a lemez koncepcióját adó dimenziók alapvetéseit, a 20. darab pedig filozofikus összefoglalása az elhangzottaknak és iránymutatás a folytatásra. A Barabás Tamás és Égerházi Attila által megkomponált felvételeket 9 improvizáció (Transition 1-9) köti össze. Ezeken az improvizációkon nem csak a zenekar alaptagjai, hanem Malik Mansurov (tar) és Kovács Sára (didgeridoo, fuvola) is közreműködtek. Barabás Tamás kompozíciói a tőle megszokott lendületes és sodró virtuóz darabok, az Égerházi Attilával közös kompozíciók a Djabe első időszakára jellemző lírai hangvételű felvételek.

Göbölyös N. László kritikája a lemezről:

“Tudományos kísérletre invitálnak bennünket. Olyanra, amilyent nagyon sokan szeretnénk elvégezni, bármilyen külső vagy belső módszerrel: minél több tér- és időbeli kiterjedést akarnak feltárni előttünk. De nem kellenek hozzá űrhajók, szuperteleszkópok, sem pedig hadronütköztetők, csupán némi képzelet, no és öt muzsikus meg néhány másik, aki éppen arra járt. Ilyen „meghívóval” kezdődik a Djabe új lemeze, a 20 Dimensions (a cím a borítón bináris kóddal is szerepel, 10100-ként), a képen pedig 12 kezet látunk akcióban (Kovács Ferenc duplázik, hiszen ő trombitát és hegedűt is megszólaltat).
A sci-fi-szerű előszóval és a nem kevésbé rejtélyes lezárással, amelyre még visszatérünk, összesen 20 darabot hallunk, szoros összefüggésben egymással: 9 új darabot 9 „átmenet” (Transition) köt össze. Ez utóbbiak az együttes és a társzenészek korábbi rögtönzéseiből születtek, és bár jó Djabe-szokás szerint nincsen két egyforma tempójú, felépítésű, hangulatú darab, mégsem mondható egyikre sem, hogy nem illik a többihez, így kerek egész: az új darabokat tekinthetjük úgy, mint egy-egy új dimenzióra való rácsodálkozás pillanatait, míg a Transition-ök az utazás ismeretlen izgalmát jelenítik meg.
A Sensitive World lendületes, jazz-rockos darab, John Nugent közreműködésével, a Sunday Afternoon egy gyermekdal-szerű motívum köré épül, amelyet a Kovácsok, Feri és Zoli indítanak el egy míves zongora-hegedű duóval és ők is zárják le.
A 4000 egy lassú, meditatív billentyűs darabnak tűnik csaknem két percig, amikor berobban Barabás Tomi basszusa, amely felpörgeti. Az már nem meglepő, hogy innentől kezdve egymást váltogatják az andalgások és a rohanások. A Space Castle-ben nincsen semmi „űrszerű”, ellenben Földünk számos égtáját beleképzelhetjük ebbe a kozmoszba, a Balkántól az arab világon át Indiáig Motyán Tibor tabláival. Mindeközben a zongora és Ben Castle szopránszaxofonja a 70-es évek amerikai fősodrát idézi, miközben Banai Szilu megállíthatatlan világot teremt dobjain.
A Waves From The System, amely Égerházi Attila gitárakkordjaiból bomlik ki, minden eddiginél szabadabb zenei asszociációknak és műfajváltásoknak ad teret. Tomi itt engedi el először, de nem utoljára aláírás-szerű „slapjét” az öthúroson és a végén még egy kis „pszichedeliát” is kapunk.
Az Intermission-ben két korábbi népszerű Djabe-darab, a Jégvilág és a Life Spirit atmoszférája köszön vissza, az előbbi Feri méltóságteljes trombitájával, az utóbbi pedig Atti gitárjátékával, valószínűleg ez is hamar a kedvencek közé tartozik majd. Az Area 87-ben Tomi adja meg a hangot szintetizátorral, talán ez a darab, amely leginkább folytatása az elmúlt évek Djabe-irányvonalának, megspékelve egy kis Steve Hackett szólóval. A klang Attila legújabb hangszer-felfedezése, ebből az ötletből indult ki a Klang Song, az egyik legsokrétűbb és leginkább letisztult szerzemény a lemezen, kortárs kamarazenei mélységű. Tomi Come Here-je viszont a basszeros tipikus elszabadulásának hanglenyomata, amelyre akár táncolni, bulizni is lehet.
És az „átmenetek” között is akadnak miniatűr remekművek, például mindjárt az első, amely statikusan hemzseg a hangoktól: Kovács Sára, Feri lánya köszön be didzseriduval, apja úgy fújja a trombitát, mint Miles Davis az In A Silent Way-en, „Ko” Zoli egészen avantgárd futamokat improvizál, a háttér-éterből még az elektromos gitár is megszólal. A másodiknak Malik Mansurov a főhőse, az ő tar-füzéreit egészíti ki Sára fuvolaszóval, a harmadikban ismét az azeri muzsikus „tarol” hegedű-hívogatóra. A 4. Transition a kedvencem, valószínűleg azért, mert amit Malik Attila akusztikus gitárja és Feri hegedűje mellett előad, nagyon emlékeztet engem a Page-Plant duó „egyiptomi kalandjának” légkörére. Az ötödik sejtelmes elektromos gitárjával korai progresszív rock is lehetne, ha nem úszna be ide is a tar. Mindig nagyon szerettem az olyan duókat, amelyekben egy zongora és fúvós hangszer szólalt meg, ezt a vágyamat elégíti ki a 6. apró mozaik. A 7-ben viszont az ember szinte azt várja, hogy mikor szól közbe Sipi, mintha csak a Ly-O-lay-Ale-Loyát hallanánk! Hogy milyen egy közép-európai és közép-ázsiai közös sirató, azt megtudjuk a 8. hegedű-tar hangokból. Az utolsó reflexió mintegy összegzése az utazásoknak. A leghosszabb is alig több 2 percnél, egy felesleges ütem sincsen bennük!
A zárótétel, az Out of Dimensions, Atti zenéjével és a nyitányban is hallott Hans Petersen narrációjával a Djabe ars poeticájaként is felfogható. „Ha elég messzire tekintesz, és legyűröd határaidat, közelebbről és sok látószögből látsz. Ezek a látószögek a dimenziók, melyeket korlátok nélkül ki kell próbálnod. A 20. dimenzió konklúziónak tűnik, de a 20. után a 21. következik.”