A Zenész Magazin beszámolója

Eredetileg csak egy koncert volt meghirdetve, de akkora volt az érdeklődés, hogy a 19 órai koncert után még egy előadás következett. A Zenész Magazin az első előadáson volt ott, így arról tudunk beszámolni, ezt azért hangsúlyozom, mert az első sorban ülő hardcore Djabe rajongók koncert után kiszúrták a színpadon a második koncert setlistjét, és méltatlankodva reklamáltak, hogy miért hangzanak el olyan dalok a következő koncerten, melyek az elsőn nem voltak. A Djabe zenekarról minden szépet és jót – hozzáteszem, okkal – már leírtak, nehéz ehhez bármit hozzátenni, de a koncerten szerzett benyomásainkat szívesen megosztjuk veletek.

A Djabe koncertvideóit sokszor láttam, bár többnyire még az előző felállással készülteket. Az tudni kell, hogy a zenekar két alapítója (a harmadik alapító, Sipos András 2007-ben sajnos fiatalon elhunyt) Égerházi Attila gitáros és Barabás Tamás basszusgitáros 2016-ban merészet húzott, és gyakorlatilag újraszervezték a zenekart. Így került a korábbi Kovács Ferenc (hegedű, trombita), Kovács Zoltán (billentyűs hangszerek) és Banai Szilárd (dob) helyett a csapatba Nagy János billentyűs, Koós-Hutás Áron trombitás és Kaszás Péter dobos. Azért ezek nem akármilyen nevek: Nagy János a hazai jazzélet kiemelkedő zongoristája, Artisjus- eMeRTon- és Erkel-díjas művész, Koós-Hutás Áron többszörös díjnyertes trombitás, aki 2009-ben és 2010-ben már időnként fellépett a zenekarral, Kaszás Péter pedig nemzetközi szinten is több szakmai elismerést szerzett, Artisjus-díjas és Grammy-díjra jelölt zenész, akit Al Di Meola zenekarának állandó dobosaként is ismerhet a közönség.

Az est sztárvendége, Steve Hackett, a Genesis ex-gitárosa, valójában nem is annyira vendég, hiszen együttműködése a Djabe zenekarral több, mint egy évtizedes múltra tekint vissza. Számos lemezükön játszott, és már-már a banda hatodik tagjának tekinthetjük. Bevallom, nagyon kíváncsi voltam, hogy az ő gitárjátéka, ami inkább progresszív rock gyökerekből táplálkozik, hogyan illeszkedik a Djabe zenéjébe, ami korábban még világzenei elemekkel dúsított fúziós zeneként indult.

Azt, hogy a zenekar kiválóan szólalt meg, talán nem is kellene említeni, csak azért teszem, mert a hazai koncerteken azért érhetik az embert meglepetések, nos, itt ezzel nem volt gond. A program első harmadában korábbi albumokról játszottak néhány kompozíciót, közöttük Steve Hackett és a Genesis tagjainak közös szerzeményét – In the Quiet Earth – majd Égerházi Attila Refrection on Thiérache című, festőművész édesapja – Égerházi Imre – emlékére írt száma hangzott el.

A továbbiakban a Life is a Journey című, Steve Hackett-tel közösen jegyzett dupla albumuk dalai szóltak nagyrészt, melyre olyan Hackett szerzemények is felkerültek, mint a Fly on the Windshield vagy a Firth of Fifth. A címadó Life is a Journey is elhangzott, melynek első perceiben a gyönyörűen térben és vastagon szóló kórusos basszus mellett a recitáló vokális részek és szordínós trombita által keltett hangulat dominált, a keményebb folytatásban Hackett érdekesen effektezett kísérőjátékát, majd remek szólóját élvezhettük.

Ellenpontként ugyanerről a lemezről a dinamikusabb Buzzy Island következett, melyben Koós-Hutás Áron trombita improvizációját követően egy szóló erejéig ízelítőt kaphattunk Hackett technikájából is, majd Nagy János briliáns zongoraszólója tette teljessé a sodró tempójú kompozíciót, melynek végén hosszantartó taps jelezte, hogy a közönség értékeli a remek improvizációkat. Meg kell említenem a Castelsardo at Night című kompozíciót, melyet Barabás Tamás basszusjátéka tett emlékezetessé, gyanítom, hogy ő a „dal” szerzője, mert a szám elején általa interpretált karakteres és technikás basszus szólóból bontakozott ki a kompozíció szépen felépített szerkezete és lebegős hangulata.

Két – a ’70-es éveket idéző – Steve Hackett szerzemény feldolgozása egyben hangzott el, és egy rövid átkötés után előkerültek és megszólaltak az egzotikus, bambuszból készült hangszerek, az angklung-ok. Ezek az Indonéziából származó, rázással megszólaltatható hangszerek különböző hangolásúak, így a hat zenész tökéletes összhangjára volt szükség, hogy a ritmusból és pár hangból összeálljon egy jópofa, hangulatos produkció, amit a közönség vastapsa kísért. Az est két további legendás instrumentális Genesis számmal folytatódott – Hairless Heart, Firth of Fifth – majd egy igazi érdekesség hangzott el: Barabás Tamás zenéjére Jo Hackett – Steve felesége – írt angol szöveget, így született meg a Tears for Peace című dal, melyet Steve Hackett énekelt, kivételes hangulatot varázsolva a BJC szűkös színpadára.

Az est záródala a Los Endos is eredetileg Genesis szerzemény, ami leginkább egy szimfonikus prog-rock darab kamara verziójának tűnt, persze briliáns trombita és gitárjátékkal megfűszerezve. Ráadásra nem kerülhetett sor, mert a második előadás miatt a zenekart szorította az idő, így ezzel a számmal véget is ért a koncert.

Úgy érzem, a közönség azt kapta, amit várt ettől a koncerttől, bár a Djabe saját darabjai és Hackett (és a többi Genesis tag) szerzeményei stílusban nem állnak olyan nagyon közel egymáshoz, ezt hangszereléssel és a remek szólókkal ügyesen hidalták át.

Steve Hackett ízléses gitárjátékát tanítani kellene. A Djabe kompozíciókban is remekül illeszkedett játéka a zene szövetébe, díszítésekkel, apró riffekkel vagy effektezett kísérettel ragyogóan egészítette ki muzsikájukat. Amikor pedig szólóra került sor, Floyd Rose tremolóval ellátott Fernandez Gold Top Burny gitárja valami egészen földöntúli hangon dalolt, és valahogy mindig pont annyit játszott, amennyit a darab igényelt.

Az összes muzsikus egyenrangú partnere volt Steve Hackettnek, nekem Barabás Tamás játéka tetszett leginkább, kivételes basszusjátékosnak és zenésznek gondolom, minden stílusban – hagyományos, slap, keményebb rock – egyaránt példaértékűen szólt a gitárja. Játékában a szólisztikus, a kísérő, ostinato témák, effektszerű elemek tökéletes egyensúlyban voltak. A szép számban megjelent közönség érezhetően hallgatta volna még a Djabe-t, ami érthető, mert egy remekül sikerült koncertnek lehettek részesei.

Azok pedig, akik nosztalgiával tekintenek vissza a ’70-es évek progresszív rockzenéjére, bőséges ízelítőt kaphattak a műfajból, némileg áthangszerelve, modernebb hangzásokkal kiegészítve. Azt is meg kell említeni, hogy nem lehetett egyszerű a műsort összeállítani, mert a zenekarnak volt miből válogatnia, inkább azt kellett mérlegelnie, hogy mi maradjon ki. Megvallom, hozzám legközelebb a Djabe levegősebb, lebegősebb számai álltak, így a Life is a Journey vagy a Castelsardo at Night, nem lett volna ellenemre még hasonló hangulatú számok élvezete. Az mindenképpen jó hír, hogy van egy ilyen szintű, fúziós jazz-rockot  játszó magyar csapat, akik hosszú évek óta értékes zenéket készítenek, és erre a jelek szerint idehaza is van közönség, nem is kevés. És mi ennek őszintén örülünk…

– KERES TIBOR –

További fotók a Zenész Magazin Facebook oldalán

Fotó: Sós Gábor