TÖRTÉNETÜNK

Részlet Göbölyös N. László: Djabe – 20 év szabad hangjai című könyvéből

1996_djabe_cdAz első album egyszerűen csak a Djabe nevet viseli. Miként oly sok zenekar a világon, a Djabe is egy­fajta zsengének tekinti első albumát, de azt ők maguk is elismerik, hogy nagyon sokan szeretik. Feltehetően azért, mert ebben a bő egy órában már benne vannak mindazok a törekvések, hang- és ihletkísérletek, amelyek a következő 20 évben kibomlottak, és letisztultak. Itt még minden üdítően nyers, mondhatnánk, fésületlen, de mégsem kaotikus. Az ismertető szerint „a Djabe a Novus Jam tagja­iból és barátaikból” áll. A Sipos András – Égerházi Attila – Barabás Tamás – Muck Ferenc alap­ négyes mellett a korábbi csapatból itt van még Geszt1996_oldajabeelyi Nagy Judit, Karvaly Tibor és Rácz Tamás, de, előrevetítve a jövőt, már megszólal Kovács Ferenc hamisítatlan trombitája és hegedűje.
Az albumot alapvetően Attila rakta össze, hol Sipit, hol Karaly Tibit hívta alkotótársnak. A többi Novus Jam és meghívott zenész csak alkalmi közreműködők voltak. A Djabe név nem is zenekart jelölt, hanem az elkészült album címe volt eredetileg. 1997-ben a lemez megjelenése után koncertfelkérések érkeztek, és felmerült az igény új felvételek elkészítésére is. Attila és Sipi ezért elhatározta, hogy összehoznak egy állandó zenekart, a lemez élő bemutatásának megvalósítására. A felvételek közreműködői közül Tamás és Mucki vállalta el a felkérést. Kovács Feri sűrű elfoglaltságai miatt nem állt kötélnek, Tibor pedig teljesen belemerült a hétköznapi munkájába. Így alakult meg a Djabe duóból a zenekar kvartett felállása 1997-ben.
1996_partheonNekem is a kedvenceim közétartozik az első Djabe album. Már a havas sziklákat ábrázoló borítója, a kísérő füzet fotói és rajzai, és a nyitott kupolájától örökké misztikus fényekkel római Pantheon miatt, ahol gyerekkorom óta sokszor megfordultam – ez utóbbi képet maga a lemez rejti. A zene, különösen mai, Djabére állított füllel, olyan, mintha elővennénk egy mester korai füzetét, amelyben elénk tárulnak vázlatok és már kész, vagy legalábbis késznek tekinthető remekművek. Ez persze nem értékítélet, hiszen egy skicc is lehet a maga módján tökéletes, mint a nyitány Camel Run Muki – Sipi kettőse, a Chase (Tomi és Sipi basszus-konga száguldása a szavannákon), Attila csendes hullámai a Veneziában, vagy a Late Night Drink, amelynek gitársokasága a késői Jimi Hendrix próbálkozásaira emlékeztet. Először hangzik fel a Djabe-himnusz, amelyhez két évvel később a jól ismert mókás buszos klip is készült, Muki sofőrrel és Sipi kalauzzal, valamint a színes női tánckarral. „Ki tudná elfelejteni azokat a pillanatokat, amikor Muck Feri életében először (és valószínűleg utoljára) hajlandó volt egy Ikarus 66-os buszt vezetni, és a film kedvéért még a szaxofonját is 1996_session_tapeelőkapta menet közben, hogy a kamerának játsszon. Vagy mikor Sipi addig próbálkozott, amíg kitalálta, hogyan kell az ajtót kinyitni egy nagy képernyős tévét cipelve” – emlékezett az azóta az Egyesült Államokban élő és dolgozó rendező, Nagy László, aki a Coffee Break kisfilmjét is készítette.
A Passage-ban pedig ott csörög az azóta is hűséges angklung. A Leaving The Desert négytételes opusza már igazi kamaragyöngyszem, meditatív gitárjaival, sűrű hegedű és szaxofonszólójával, és fő motívumával, amellyel még a későbbiekben is találkozni fogunk. Akárcsak a Waiting For The Distant Dance-szel, amely többszöri átértelmezés után, két évtized múlva is állandó repertoárdarab.
„Nagyon élvezem a jelenlegi magyar zenei életben azt, ahogyan bebizonyítják: milyen mély tud lenni a minőség kútja. Ennek a Djabe az egyik kiváló példája. A lemezen kínált 17 rövid darabból csak egy van, amely a standard be-bop struktúrába  illeszkedik. Ahogy a CD halad előre, egyre újabb  és újabb talajra téved, az afrikai zenéből (Ocean),  a brazilból (Sorcerer) a ekolumbián mexikóiból (Hagar Kim) és másoktól vesz utalásokat. A Passage-ban alig van több, mint egy akusztikus gitár és a jávai angklung ütőhangszer. Az anyag laza, szabadon áradó, de soha nem teljesen szabad formájú. Szigorú szerkezet támasztja alá a kísérletező hangokat. Ha a jövőben a Djabe képes lesz egy csak rájuk jellemző stílussal kirukkolni, nagy meglepetésben lesz részünk!” – írta az albumról az amerikai Mike Ezzo.

1996_kazik

Részlet Göbölyös N. László: Djabe – 20 év szabad hangjai című könyvéből

1998_witchi_tai_to_2cd_lp1998_zebraKezdetben vala az eredeti, az a bizonyos második album, a Witchi Tai To. Ennek egyik akkori szenzációját, az extra enhanced cd-t, amely nem csupán audió- és videofelvételeket, képi és szöveginformációkat tartalmazott, hanem egyenesen rá lehetett menni róla az együttes honlapjára. A számítógépes partíciót tartalmazó CD Abbey Road interaktív stúdiójában készült, azon falak között, ahol egykor a Beatles, a Pink Floyd, később Kate Bush és a Radiohead is dolgozott. Ezen helyeztek el néhány rádióbarát remixet, melyeket játszottak is az adók, de ez a fajta média-együttműködés később megtört…
A négy fiú át is kel egy fotó tanúsága szerint libasorban a nevezetes északnyugat-londoni zebrán, ahogy mindenki, aki arra jár, de ha jól megnézzük, akkor Atti az, négyszeres változatban. És a díszes, indián motívumokkal ékesített lemezt LP-, sőt MC-változatban is megjelentették. Egy év múlva jött ki a Witchi tai To Tour című VHS-kazetta, amelyen az 1998. novemberi PeCsa-bulit örökítették meg, Vari*Lite fényekben úszva, és Bakó Gábor táncosainak gyűrűjében zenéltek.
wtt_mindenA lemez 15. születésnapjára Tomi az eredeti felvételt a nyers hangsávokból kiindulva teljesen újrakeverte. Továbbfejlesztette a lemez hangképét, amely által a surround változatban, 5.1-ben még plasztikusabbá vált a hangzás, az akusztikus hangszereken alapuló felvétel minden apró finomsága előbújik, olyanok is, amelyek a sima sztereóban összemosódnak. És ehhez járul még az első változat koncertfelvétele 1997-ből, együtt a Djabe és Coffee Break klipjével. És még itt sincsen vége, hiszen 2015-re az együttes négylemezes, valóságos történelmi kiadványt készített a Witchi Tai Tóból, interjúkkal, 3 órányi koncertfilmmel, és LP-méretű képeskönyvvel.
Hogyan is születtek ennek a mérföldkőnek a darabjai? Kérjük fel Attit kalauznak. Néhányat fél füllel hallottam már az egyik archívumos napomon, amint a szomszédos, egybenyíló helyiségben éppen diktálta, többször is átfogalmazva egy-egy mondatot. Megtudhatjuk tőle, hogy a nyitó Coffee Breaket, Muki egyik legismertebb szerzeményét, amelyen Snétberger Ferenc gitározik, a csapat slágergyanúsnak találta, és e gyanú beigazolódott, mert a belőle készült remix sűrűn forgott a rádiók­­ban, sőt még a Juventus Rádió remix-CD-jére is felkerült. Az Ode-t már ismerhetjük a Novus Jam második és a Djabe első lemezéről. A ’96-os Djabe-lemezen Northern Adventure címen szerepelt. A darabot Atti David Gilmour szólólemezeinek hatására írta még 1994-ben. (Nekem a középső főtémából inkább a Weather Report jön elő…) Az a sziget, amelyet Attila lefotózott szűrt tengeri fényeivel, és amelyet megkomponált (Island) – szintén még Novus Jam-es korában –, nekem is megfelelne… „A 90-es évek elején általában kazettára vagy magnószalagra vettem otthoni kompozíciós próbálkozásaimat. A szalagokat később visszahallgatva gyakran szemezgettem az elhangzottakból és szerkesztettem belőlük számokat. Ez történt az Odyssey esetében is, mely egy nagyon egyszerű, de számomra letisztult témára épült. Ehhez adtuk hozzá Sipi agyagdobját, valamint a fretless basszusgitár hangját. A kompozíciót végül Tomi rakta össze. Mivel engem kicsit a szirének énekére emlékeztetett az egész hangzás, ezért megkértük Tomi feleségét, Herczeg Juditot, hogy hangjával erősítse meg a szirének énekét” – írja gitárosunk.Az eső utáni táj, csillogó, sejtelmes fényeivel, felerősödött illataival minde1998_zenesznféle alfa-állapotra csábítja az arra hajlamosakat. A Visions After The Rain az eredetileg megrendelésre írt Visions kompozíciósorozat leginkább world music hangulatú darabja.Az Early Morning Snow-nál viszont már senki sem állíthat meg: először is számomra az első lemez Late Night Drinkjének ikertestvére, csak az akusztikus hangszerekkel még nyugalmasabb. Az újabb látomásnál, a Visions Coctailnál már Sipi vokalizálása és Tomi basszusgitárja is elszabadul…Ha egy zenei nyersanyagnak van erős belső tartalma, akkor az számtalan változatot, hangszerelést, kibontást és leágazást is elvisel. Ilyen a Desert, amelynek első verziója már a Djabe albumon is főszerephez jutott. A négy tételből most három lett, és a másodikban első ízben kap Tomi lehetőséget kíséret nélküli basszusszólóra. De nem utoljára. A hazatérés motívuma később is visszatér az együttes témái között, ezúttal egy rövid dobos-énekes örömünnep formájában.
Ha van vérbeli afrikai darab a lemezen, akkor ez a Visions, amelyre az eredeti reklám-táncprodukció épült. Hogy a mesterek mennyire kikerülhetetlenek, mutatja ez a dal is. Az erre írt táncot láthatjuk a 97-es videofelvétel elején. „Meghallgattam a zenét, amely teljesen más értékrend szerint lett megírva, felépítve, mint ezek a mindennap hallható populáris, kisstílű slágerek. Nem apellál a rövid, ámbár ingatag sikerre, hanem lassan indul, folyamatosan építkezik és halad előre, néha repetitív módon, azután kiszakad egy újabb téma és rohan velünk tovább, valami teljesen ismeretlen világba – egyszóval izgalmas” – mondta zenéjükre Bakó Gábor, aki még a Novus Jam-korszakban találkozott Sipivel és 1998_zsiriAttival. Sipi éneke, kalimbája, djembéje visszahoz nekünk egyfajta ősegyszerűséget – ez volt a Djabe-dal mellett a másik, amelyet az ütőssel együtt a zenekar eltemetett, mert „nélküle az előadás értelmetlenné válik”.
A Gallop gyökerei szintén a Novus Jamre nyúlnak vissza, Atti és Judit közös szerzeménye volt. „Műfajilag meghatározhatatlan zeneszám, ami aztán sok más Djabe-számra is igaz lett a későbbiekben. Olyan djabés”, mondták sokan. Dinamikájában, amelyben Atti és Muki viszik  a prímet – a gitár némi western-atmoszférát hoz –, még a freetől sem áll teljesen távol. Pompás kontraszt rá a Last Vision a szaxofonos tarsolyából. „Vízi szellem kering a fejem felett boldog vagyok, hogy élhetek” – egyes fordítások szerint ezt jelenti a címadó Witchi Tai To szövege. Az egyetlen nem saját darab, az indián szaxofonos Jim Pepper leghíresebb szerzeménye, amely a keresztény és indián hagyományokat egyesítő Native American Church egyik vallási éneke nyomán született. Tucatnyian feldolgozták, jazz-zenészek, rockbandák egyaránt, és immár a Djabénak is része. Miért éppen ez adta a lemez címét? Hallgassuk újra Attit: „Én javasoltam, hogy legyen ez az album címe, mert ez a szám ismert a potenciális célközönségünk előtt itthon és külföldön egyaránt. Ezzel a címmel könnyebben el tudják helyezni a kereskedők akár a lemezboltok polcain, akár a hallgatók az érdeklődésük horizontján.” Az ötlet bejött, hiszen a lemez azóta is a legnépszerűbbek közé tartozik a Djabe-életműben, és egészen Sipi haláláig a lemezt lezáró szerzemény állandó koncertdarab volt. És éppen a Witchi Tai To volt az utolsó, amelyet játszott és énekelt élete utolsó koncertjén, 2007. december 7-én Debrecenben. Vajon tudta-e Sipi, hogy többé nem fog színpadra lépni? Ezt már sosem fogjuk megtudni, de mindenképpen méltó búcsú volt.
„Magánkiadásban világszínvonalon” – e címet adta a Hajdú-Bihari Naplóban a lemez sajtóbemutatójáról írt cikkének Héty Péter, aki kiemelte, hogy a budapesti Park Caféban az új anyagból ízelítőt nyújtó együttes „lemezminőségben megszólaló produkciójával osztatlan sikert aratott”.
A multimédiás megoldás nagy lelkesedést váltott ki már közvetlenül a megjelenés után, 1998 szeptemberében a Sulinet szerzőjéből is: „… kiadtak egy káprázatos dupla cd-t. Az első korongon hátborzongatóan szép és tiszta muzsika szól, csak az alap. A második felvonásban jön a multimédia: négy acid jazzbe hajló remix, plusz 35 perc élő Djabe show.”
A Student E-nek adott interjúban Sipos András ekképp fejtette ki a Witchi Tai To kapcsán világzene-értelmezését:

„A profi zenészek gyakran úgy tartják, hogy a világzene amatőr próbálkozásokat jelent, hiszen nagyon sok olyan ember játszik világzenét, aki nem ismeri a zenei szakma nyelvét. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy minél jobb zenész valaki, annál jobban el tud »repülni«, hiszen minden magasságnak nagyon mély az alapja. Ha valaki megfelelő kapcsolatban van a hangszerével, akkor szinte biztos, hogy el tudja magát annyira engedni, hogy abból születhet maradandó zenei élmény.
A legfontosabb, hogy a világzenének van egy összetéveszthetetlen alapritmusa. A szibériai sámán és a dakota indián között egy idő után az ember már nem is hallja a különbséget. Hangszerelésükben ugyan nem hasonlítanak egymásra, de a ritmus, amely mindkettőnek az alapja, egyforma. Ezek genetikai kódok, amelyeket nem lehet megváltoztatni. Ugyanakkor mi nem tudjuk kikerülni a zene alaptörvényeit. Bár hangszerelésileg világzenét játszunk, szellemileg betartjuk a zenei szabályokat.”
Megszokhattuk már, hogy a Djabe szívesen osztja meg archívumának kincseit rajongóival, kicsit fennköltebben mondva, 1998_forgatas_estirténelmi miliőbe helyezi alkotásait. Ezúttal sincs másként. Még a szülőszobába, vagyis a próbaterembe is beengednek minket, hogy tetten érhessük egy darab születését. Az eredeti felvételek mellett részleteket hallunk és látunk a korabeli koncertekből. Az 1998-as turnéfilm tanúsítja, hogy a Djabe tökélyre vitte a Witchi Tai Toval a zene, a színpadi fények (Vari*Lite) és a koreográfia összhangját. De legalább ennyire fontos kordokumentumnak számítanak a zenekarral készült rádió és tv-interjúk, amelyekből kiemelkednek a Sipos András vezetésével tartott hangszerbemutatók, több jóízű angklungozás.

„Az ember fejében évről évre alakul a hangkép, mégsem tűnt a lemez elavultnak” – vallotta a Witchi Tai To újrakeverését végző Barabás Tamás abban a tavaly készült interjúban, amelyben még a felvételek technikai titkaiba is beavatják a hallgatóságot. Nem tanúsított visszafogottságot a reprezentatív album dicséretét illetően Jozé, az Ellensúly kritikusa sem:
„A Witchi Tai To 2015-ös, 4 lemezes deluxe médiabook újrakiadása borítékolhatóan az év legigényesebb hazai kiadványának fog bizonyulni, mely igen magasra helyezi a lécet a további retrospektív összeállítások előtt. Önmagát bünteti, aki nem szerzi be a Djabe egyik csúcsalkotásának ultraigényes csúcskiadását.”
Aligha vitatható, hogy a W1998_forgatas_buszitchi Tai Tonak köszönhetően avatott kezekbe került 2000-ben a világzene-kategóriában odaítélt Arany Zsiráf díj. Egy olyan műfajban, amelyet itthon még csak tanulgatott a közönség, főleg külföldi előadók révén. Akkor még nem sejtették, hogy a Djabe a szabadság jegyében hamarosan továbblép…1998_tour_3

Djabe-klip
1998 nyarán Budapesten, a Petneházy-rét közelében forgattak a Djabe című szám rádióváltozatának videoklipjét. A klip forgatókönyvét Nagy László rendező-operatőr és Égerházi Attila írták. A felvételek 35 mm-es filmtechnikával készültek Kodak nyersanyagra. A klipben a zenekar tagjain kívül szerepeltek Bakó Gabor táncos-koreográfus és tanítványai is. A zenekar népszerűsítéséhez nagyban hozzájárult a buszos klip, melyhez az Ikarus 66 típusú, teljesen működőképes jármű kölcsönzött sajátos hangulatot. Külön érdekesség volt az este felvett jelenetekben a mezőre kitelepített Vari*Lite fénytechnika.

1998_tour_1

Witchi Tai To Tour 19981998 őszén a Djabe hatalmas feltűnést keltve mutatta be minden idők egyik leglátványosabb magyarországi turnéján a Witchi Tai To albumot. Ez azért is volt szokatlan, mert jazz és world music zenekarok esetében ilyen színpadtechnikai minőség egyáltalán nem volt jellemző. A kiváló minőségű hangtechnika, a Vari*Lite világias, a táncosok és nem utolsósorban a zene teljesen elvarázsolta a közönséget. A turné 1999 nyarán ért véget.
Yoruba varázslat a színházban
„A Djabe kvartett elementáris világzene-koncertet adott Nyíregyházán. Félhomály, vastagon terjengő, illatos füst, fura zenei instrumentumokkal zsúfolt színpad fogadta a 200 főnyi közönséget a Djabe kvartett koncertjén, a Móricz Zsigmond Színházban. A kvartett a szó legszorosabb értelmében elvarázsolta a koncert előrehaladtával egyre lelkesebb publikumot. A nem nagy múltra visszatekintő csapat a napo1998_tour_4kban dobta piacra különlegesen igényes kivitelben dupla CD-jét (a címe Witchi Tai To), melynek számai képezték a közel másfél órás show (mert valójában az volt!) gerinc1998_tour_2ét.
Muck szaxofonjátéka, Barabás virtuóz basszusozása egyaránt ez utóbbi megállapítást erősítik. Szóval ült az ember az egyre sötétebbé vált nézőtéren; aztán látta, hogy négy árnyalak kiáll a színpad szélére, és dorongszerű alkalmatosságokkal ügyködik. Aztán eleredt a trópusi eső! Mintha Burmában ázott volna az ember – a dzsungel kellős közepén. A hanghatás félelmetesen hiteles érzéseket indukált. És ez így ment a koncert végéig. Visions After The Rain, Ode, Island, Camel Run, Desert I–III, Visions, Distant Dance. Az egzotikus hangszerbemutató sem maradt el. Sipos szakértelme lenyűgözően hatott, méginkább, amikor yoruba varázslatot prezentált; annyira autentikusan, hogy az már hátborzongató volt. Amikor aztán a fából készült fregolikhoz hasonló hangszerekkel a kvartett jávai nótát interpretált, nos, akkor már tombolt a nagyérdemű. Feledhetetlen este és koncert volt!” 
Kállai János, Kelet-Magyarország, 1998.

Részlet Göbölyös N. László: Djabe – 20 év szabad hangjai című könyvéből

ÚJ ALBUM, ÚJ SZÍNEK” – én mégis a Djabe zenéjében lévő állandóságot érzem az album legfőbb erényének. Azt a következetességet, amellyel – tulajdonképpen már a Novus Jam óta – képviselik zenei eszményeiket. Messze megelőzve a divatot alakították ki, zenei világukat és a valódi világ, úgy tűnik, lassan felzárkózott melléjük. A Djabe mindent tud a zenéről, amit tudni lehet. Összeszokott, egymásra figyelő, a többiek rezdüléseit is ismerő csapat, ezt bizonyítják a kompozíciók is. Gondosan felépített darabok, precízen kiszámított szólók, amelyek mégis minden meghallgatáskor azt az érzést keltik a hallgatóban, mintha épp akkor születnének meg. Humor és lírai szelídség, felszabadult, sodró lüktetés és érzelmesség váltakozik anélkül, hogy egy pillanatra is érzelgősségbe csapna át. A Ly-O-Lay Ale Loya a minőséget képviseli az értéktelenségben. Kétségtelenül nem háttérzene, újra és újra meg kell hallgatni, hogy valamennyi színét megismerjük. Híd ez a zene távoli kultúrák, hangulatok és érzelmek, ember és ember között.”
Így írt Neltz János, a Magyar Rádió szerkesztője 1999-ben a Djabe harmadik lemezéről, amely ismét egy indián motívumhoz nyúlt. A Ly-O-Lay Ale Loya az óramutatóval ellentétes kört jelent, tehát valami olyasmit, ami kizökkent a világ rendjéből. A dal 1995-ben vált ismertté a német Sacred Spirit projekt által (Chants and Dances of Native Americans), amely a new age kategóriába sorolt minden lemezével az észak-amerikai őslakosok jogaiért küzdő alapítványt támogatja. A motívum eredete körül később vita bontakozott ki, mely szerint a Ly-O-Lay Ale Loya nem indián, hanem lapp (számi) dallam. Néhány zeneértő viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy a lapp sámánok éneklési stílusa, amit joiknak neveznek, közel áll bizonyos észak-amerikai indián törzsek énekéhez! Ismét egy olyan adalék, amely rávilágít a világzene lényegére…

A dalnak ma már számos változata ismert, de talán éppen a Djabe verziója a legerőteljesebb, amely mély mantraként szólal meg, nem csupán Sipi énekében, hanem Tomi basszus könyörgésében is. De ez a bevezető megint csak egy a lemez sokféle hangja közül. Bár a zenekar akkor még nem járta a világot, a remek fotók és a tájakból kinőtt muzsikák által mégis körbejárhatjuk bolygónkat a maja piramisoktól az indonéz szigetvilágig. És az első számú útimarsall Sipi, hihetetlenül él a keze alatt minden ütő: zebradob és esőcsináló, konga és djembe, amelyet ő maga a dobok királyának nevez. „Még dominánsabban érvényesül az afrikai népzene ritmusvilága, mint korábban. A kongákon mintha több évezredes ritmusok elevenednének fel: a hallgatóban rég elfeledett ösztönöket szólaltatva meg, élesztve fel. Néha táncba hív a ritmus, máskor azonban úgy figyelünk rá, mintha szavakat hallanánk: távoli, ám jól hallható üzeneteket” – olvashattuk szavait a Vasárnapi Hírekben. A Bali Wavesben, a Wizard of Uxmalban, a Playgroundban, a Bali Treesben abszolút főszereplő, a Djolé pedig teljes egészében az övé. Ez utóbbi egy nyugat-afrikai rituálé része, amellyel az ifjú házasokat vagy a bőséges termést köszöntik. Majd jön az élőben azóta is szertartásos kollektív angklungozás. Még egy sound­checket is megörökítenek, Sipivel és Tomival (Atti itt alkalmi hangmérnök volt, szerencsére…), láthatóan jól szórakoznak, mi is.
„Mélyen a vízben, vagy magasan az égben – mi a különbség?” – teszik fel a nagy kérdést nekünk, többnyire félúton lévő, de mindkét irányba vágyó embereknek az Underwater Sunlight csendes gitárjától vezetve. Hasonlóan hangzó pasztellszínt már láttunk a Memory of Bellsnél, amelyhez a kulcs a 133 éve épülő barcelonai Sagrada Familia, de aztán ott a zene behatol az építmény útvesztőibe. Az Above The Skiest Attila édesanyja emlékének írta, szemérmesen szomorú búcsú egyszerű nylon-gitáron, amelybe Gesztelyi Nagy Judit olt vissza egy kis Novus Jam-es hangulatot. „A csend ismerete – a zene ismerete” – jegyezte fel Carl Sandburg. Mélyebbet e dallamról sem mondana… – írta róla a vh. Nekem pedig Móra Ferenc jut eszembe, aki a befelé síró emberekről beszélt…
A Final Word pedig valódi csoda, a lenyugvás összjátéka, amelynek erénye minden lendülete ellenére éppen a visszafogottság. Ezen a lemezen már világosan érezhető, hogy Barabás Tamás kezébe vette az együttes irányítását. Ahogy a sokoldalú emberek általában, ő is szembesült azzal a klisékérdéssel, hogy ő tulajdonképpen kicsoda-micsoda. Tomi így válaszolt 2000-ben a Zenész Magazinnak adott interjúban:
„Egyszerűen zenész vagyok. Az amerikai zenészlapokat olvasva azt tapasztalom, kint nem olyan élesek a határvonalak, mint nálunk. Ha x. y.-t kérdezik, mi ő, azt feleli: basszusgitáros. S nagy kedvvel és kiválóan játszik jazzt, popot vagy rockot, ami épp jön… A Djabe új albumánál mindent csináltam, amit csak lehetett. Zenét szereztem, hangszereltem, hozzám tartoztak a szekvenszer-programok, bőgőztem, gitároztam, perkáztam. Be kell vallanom, korábban nem sok world musicot hallgattam, ám épp ennek köszönhető, hogy más kézzel nyúltam a zenéhez, s így talán egyénibb lett a Djabe világa. Csak egy példát mondok, de ebből rögtön érthető lesz, miről beszélek: indiai ütőhangszerrel hoztunk létre afrikai lüktetést. Nem a »használati utasítások« szerint jártunk el, ettől lett érdekesebb, izgalmasabb a zene.”
A már idézett Mike Ezzo érdekesen összegezte a Ly-O-Lay Ale Loya zeneanyagát: „Ellentétben a korábbi magyar bandákkal, a Djabe hangja nemzetközi keverék, amely teljesen kikerüli saját hazájának hagyományait. Inkább kifelé fordulnak, számos hatást magukba szívnak a modern fúzió széles spektrumán keresztül-kasul utazva, latin és más etnikai árnyalatokhoz kötődve. Az előadás, a felvétel és a produkció első osztályú. A cd első fele e funkkal és rockkal kevert fúzióban láttatja a kvartettet, valahol Metheny vagy Herbie Hancock vonalai mentén. A szerzemények melodikus alapja és a kevés improvizáció a Djabe-hang olyan vonzerejét kínálja a rock-hallgatóknak, amilyent ez a műfaj nemigen szokott. A show sztárja Barabás Tamás, az ő Jaco-ihlette játéka hozza a hiányzó jazz-elemet. Az album második része duókban és szólókban tör ki. Számomra a csúcs egy nagyon vad duett a basszus és a congák között. A végén mindenki visszaáll egy egyszerű, tiszta melodikus darabra, hogy a forma és a szerkezet tudatosságával zárja le a cd-t – ilyent mostanában ritkán tapasztalok a zenében.”
Az amerikai persze nem tudhatta, hogy ezzel az albummal a Djabe lezár egy korszakot. A Djabe a Ly-O-Lay Ale Loya cimű albumot azonos elnevezésű turnén mutatta be 2000 tavaszán. A turné koncertjeit soksavós felvételeken rögzítették, az április 16-i PeCsa-buliról pedig videofelvétel is készült. A hangfelvételt cd-n jelentették meg, Tour 2000 címmel. A kiadvány anyagát a turné különböző állomásain legjobban sikerült felvételekből válogatták össze. A műanyag tokos Ly-O-Lay Ale Loya után a korong ismét gyönyörűséges papírtokba került. A koncert-cd-t aztán ősszel Tour 2000 elnevezésű koncertsorozaton mutatták be, ismét országosan. Akárcsak az előző album turnéján, itt is minden szám önálló vizuális arculatot kapott. A Witchi Tai To koncertjeihez képest azonban a színpadi show megváltozott. A táncosok elmaradtak, viszont felszereltek egy motoros vásznat a színpadi háttér közepére, mely időnként leereszkedett és hangulatos filmekkel illusztrálták a zenét. A világítás továbbra is a Vari*Lite lámpákra épült, melyet kiegészítettek a videóbejátszások. A koncerten elhangzott majdnem minden felvétel a Ly-O-Lay Ale Loya albumról, valamint az első két lemez fontosabb kompozíciói is, együtt egy több mint kétórás varázslatos zenei utazás keretében.

 

Részlet Göbölyös N. László: Djabe – 20 év szabad hangjai című könyvéből

A Djabe korszakalkotó váltását 2001-ben a tovább fejlődés igénye hozta létre. Muck Ferencet nem egy, hanem két szólista pótolta, akik tulajdonképpen hárman vannak, hiszen Kovács Ferenc trombitásként és hegedűsként egyaránt gazdagítja innentől kezdve a csapatot, Kovács Zoltán pedig nem csupán új alapokat biztosít, hanem klasszikus és jazz-rock ihletésű, valamint saját megkomponált szólóival is sűrűbbé teszi a Djabe-zene szövetét. Megváltozott az ütőhangzás is azáltal, hogy Sipos András mellett most már akadt egy hagyományos dobfelszerelést megszólaltató ember is Banai Szilárd személyében: nem semlegesítik, hanem erősítik egymást. Ahogy ezt korábban a Santanában, az Osibisában, Ginger Baker Airforce-ában, vagy éppen a Weather Reportban hallottuk… Az angol Ben Castle szaxofonos és a marokkói ütős Saïd Tichiti közreműködött több felvételen és a koncerteken is. Ez volt az első év, amikor vendégzenész közreműködött a fellépéseken. A váltást illusztrálta a borító is, amelyen egy kettétépett, de nagyjából összeillesztett fotón Sipi látható – bal fele afrikai törzsi jelekkel pingálva, jobb fele pedig öltönyös-nyakkendős modern fehér embert mintáz. Egyik fél sem nélkülözhette a másikat, a Djabe zenéjében sem, bár Sipihez alighanem fényévekkel az előbbi énje állt közelebb. A mi frissítésünk madárcsicsergéssel és törzsi énektöredékkel kezdődik (Update is completed), majd máris felszállunk (Flying). Imádok repülni, több mint száz felszálláson vagyok túl, és a földtől való elrugaszkodás zenében szólal meg bennem. A Flyinggal, Tomi megnyugtató témájával már elérjük az utazómagasságot, kikapcsolhatjuk biztonsági öveinket, sebességünk eléri a 900 km/órát, mégis néha úgy tűnik, mintha állnánk a levegőben, és csak a felhők alakváltozásai, a nap arany-sárga-vörös árnyalatai jelzik, hogy minden mozgásban van. Ez az, ahogy fent, úgy lent bontakozik ki Feri trombitáján, előbb szordínóval, majd kinyílva, és Ben szaxofonján. Azt mondják a keleti bölcsek, hogy a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik. Nem tudom, gondoltak-e erre a fiúk a First Stepnél, de náluk már ez az első lépés is sokféle irányt kínál, és egyik sem nyílegyenes. A 80-as évekre utaló gitáron alapuló Lead Soldierben van valami gyermeki egyszerűség, erre játszik rá Ko zongorája is. A Clouds Dance viszont igazi Djabe-örökzöld, akár a Flying párja is lehetne, ám színtere egy alacsonyabb szféra, olyan gomolyfelhőké, amelyek úgy köröznek felettünk, mint egy sirályraj fegyelmezett szabadsággal, ahogyan Sipi és Szilu vezényelnek nekik. Ki talál rá első hallásra az Erdő, erdő forrásaira? Hogy kerülnek össze spanyolos gitárhangok, afrikai és török dobok, tibeti harangok és magyar népdal jazzes hegedű-zongora felelgetőssel alig öt percbe sűrítve? Nem akármilyen bravúr! Kétféle vággyal ismertet meg minket Ben a Desire-ban: egy visszafogottal (basszusklarinét) és egy telhetetlennel (szopránszaxofon). Tomi fretlesse megmarad az ábrándozásnál… A Mayombe közép-afrikai vallás, amelynek középpontjában az ősök szellemének tisztelete és a természet erejébe vetett hit áll. A Mayombe hívei varázserővel ruháznak fel természetes eszközöket, különösen botokat. A varázsló természetesen Sipi, aki egymaga egész kórust szólaltat meg, amelyre Ben ráülteti fuvolaszólóját. A Winter Forest az Atti-líra szép darabja, amelyben a gitár, a basszus és zongora a természet csendjét festi le, míg Ben az élet felcsillanó jeleit zenésíti meg. A My Wayben viszont az angol muzsikus Tomival marad kettesben. A szaxofon-basszusgitár duóknak mindig van valami intim, vallomásos hangulata, amelynek nyomán nemcsak a zenész, hanem a hallgató is felteszi magának a legfontosabb kérdéseket. A Barraguirában egyenesen free-erényeket csillogtat a csapat, Sipi, Szilu és Tomi ördöngös alapjára Ben pakol rá tenorsikoltozásokat. A Colours basszerosunk magánszáma, egy jóízű funky indíttatású improvizáció, amely megidézi mesterei, Mark King és Jaco Pastorius, sőt még Krzysztof Scieranski zenéjének hangulatát is. Saïd is kap egy önálló lehetőséget a Ya Dellalival, majd visszatér mindenki, mint egy jól felépített koncerten, és együtt frissítik fel a Witchi Tai Tót Ben fuvola bevezetésével, és az egymásba fonódó szólókkal illusztrálják a szeptett összhangját. „Én pont azt tartom a Djabe erejének, hogy nagyon sok zeneszerető emberhez eljut. Aki a jazzt szereti, megtalálja benne, ami őt leköti, a world music kedvelőinek is rengeteg élményt tud nyújtani ez a zene, de az igényesebb, progresszív rock-zenei műfajok híveinek is, és talán segítjük a műfajok közötti átjárhatóságot, és lehet, hogy ennek hatására sokan belefognak újabb produkciókba” – mondta Attila az Update-turné kezdetekor a Neltz Jánosnak adott rádióinterjúban.
„Az update zenei világa tovább folytatja a zenekar world music hagyományait és egyben hangszerelésében, zenei motívumaiban tovább lép az eddigi eredményeken. A hallgató továbbra is megtalálhatja benne mindazt az izgalmas ritmikai és dallamvilágot, amelyet Sipos András révén az afrikai és arab hatásoknak köszönhet a Djabe zenéje. Ugyanakkor a szólisták, Ben Castle, Kovács Ferenc és Barabás Tamás hangszerszólói zenei és technikai szempontból is igényesek és kiforrottak, igazi csemegének számítanak. Az album zenei anyagát Barabás Tamás komponálta saját és Égerházi Attila ötleteiből. Egy olyan zenei és színpadi produkciót láthat és hallhat néző, mely unikum a hazai zenei palettán, akár jellegét, akár igényességét nézve” – írta a Zene-net. Manapság a legnagyobb együttesek szívesen adják ki egyes lemezeik nyersanyagát, a próbákat, a különböző, még a végleges változatok előtti verziókat, de ezt többnyire 20-30 évvel később teszik. A Djabe azonban már 2002-ben meglepte klubtagjait egy ilyen kiadvánnyal, Amit az Update-ről még tudni lehet címmel, mert úgy érezték, hogy ezek verziók mind képviselnek önmagukban is értéket a lemezen hallható darabok mellett. Vagyis a zenekar és törzsközönsége kölcsönösen meghálálták az egymáshoz való ragaszkodást. A publikum szeretetéért cserébe az együttes beavatta híveit az alkotás legbensőbb folyamatába is. Az Update 2002-ben az Arany Zsiráf jelölés után, megkapta második rangos hazai elismerését, az eMeRTon díjat a jazz/world music kategóriában, és elindította az együttest a nemzetközi hírnév felé. Mint már tudjuk, a 2001-es hazai lemezbemutató turné során kapták az első külföldi fesztiválmeghívásokat Csáktornyára, illetve Pozsonyba.

Update turné
Az Update anyagát nagyszabású országos turnén mutatták be 2001 nyarán. A koncertek ezzel a műsorral egészen 2002 végéig folytatódtak. A hat fős Djabe legénységhez 2001 júniusában Ben Castle is csatlakozott Angliából. A színpadtechnika továbbra is látványos volt. A Vari*Lite segítségével a 2000-es turnéhoz hasonló színpadképet vittek tovább, de ezúttal már nem használtak kivetítőt, viszont az összesen hét zenész a színpadon bőségesen adott pluszt az előadás továbbfejlődéséhez. A műsor első felében, amely több mint egy órás volt, régi számokat játszottak az új felállásra hangszerelve. A második részben pedig következett az Update teljes anyaga, leszámítva Said szólószámát, aki nem vett részt ezen a turnén, csak 2002-ben lépett fel először a zenekarral.
2002 – Flying DVD
A budapesti Petőfi Csarnokban rendezett budapesti koncertet és az őszi pesti vigadós előadást is rögzítette a zenekar. A két koncert legjobb részeiből készítették el Flying címmel a zenekar első DVD-jét. Ez volt egyben az első magyar jazz/world music DVD, Barabás Tamás első surround keverése. Rendkívül jól szól. 2003-ban az Abbey Road stúdió hangmérnökei is dicsérték a Táncolnak a kazlak munkálataikor. A turné tökéletes hallható-látható lenyomata ez a korong 2002-ből, amely már, köszönhetően a zenekar határátlépésének is, nemcsak itthon váltott ki lelkesedést, hanem külföldön is. „Flying – repülés. Djabe – szabadság. Azt hiszem nem is igazán lehet más címet találni ennek a DVD-nek. Az ember beteszi a lejátszóba, elindítja, és kezdetet veszi a repülés… Hogy hova? Nincs értelme a kérdésnek! Nincsenek határok, de miért is kellene szétválasztani a világ dolgait. Itt jól megfér egymás mellett a mai civilizáció, a régmúlt világok ősi életérzése, és akár a képzelet, a valóságban soha sem létezett (lehet, hogy a jövőbeli?) álomvilága. 133 perc nyugalom, ahol nincs többé rohanás… Szinte hihetetlen! Hét különböző ember, hét különböző egyéniség. Egyéni ötletekkel, egyéni megoldásokkal, mégis tökéletes harmóniában muzsikálnak. Egymást ösztönzik, gerjesztik, hogy mindenki a legjobbat hozza ki magából. Egyetlen cél, egyetlen érzés hajtja őket, a zene – amit játszanak – végtelen szeretete. Ez a Djabe. A Djabe DVD-je eddig a legjobb hazai megjelent zenei kiadvány. Az egész lemezt a kristálytiszta akusztikus hangzás jellemzi. Tökéletesen érthető énekhangok, finom cinek, a csörgő-zörgő hangszerek apró zajai. Dinamikus mélyek, és jó tranziensek jellemzik. A fúvósok hangjával is meg vagyok elégedve. Megmaradt a fúvós hangszereknek az a természetes, kicsit piszkos hangja, mely magából a levegőből, a szélzajból ered. Az arányok, a hangszerek harmóniája tökéletes, átgondolt hangszerelési megoldásokat, letisztult elképzeléseket takar. Ha ugyanis a zenei koncepcióban, a zenészek játékában nincs meg a megfelelő összhang, akkor ezt már a hangmérnök sem tudja pótolni. Ám a Flying DVD-n „nem sok dolga” lehetett a hangmérnöknek. Ajánlom mindenkinek, aki nyitott a világ sokféleségére, aki két órára el akarja felejteni a világ es saját maga gondjait. (Kiss Attila, Digitalis Hazimozi 2003. május) 
„Az ember alig hiszi el, hogy saját gyártású, teljesen magyar terméket tart a kezében! Es ha hozzávesszük, hogy az első magyar world/jazz DVD-ről van szó, akkor teljes az eksztázis. A képi látvány pazar. A tracklistán 20 dalt találunk, és bonuszként négy csemegét. A koncert végére kicsit más ember lesz belőlünk, és ha meg nem ültük rojtosra a hátsónkat, akkor ösztönösen nyúlnánk a távirányítóért, hogy újraindítsuk a filmet.” (DVD Magazin 2003. 02.)
És egy olasz vélemény…
„A magyar Djabe számára egy DVD kiadása immár kihagyhatatlan állomás volt. Négy sikeres album, egy nemzetközi turné és három egymást követő díj után a legjobb magyar világzenei együttes, Égerházi Attila Djabéja nem nélkülözhetett egy ünneplő élő DVD-t. A Flying a 2001–2002-es szerencsés turné tanúja. Kifogástalanul és abszolút profi módon gyártott DVD-ről van szó. Három óra koncert, a hetes fogat klasszikusaival, plusz 20 perc klip, interjúk és bónuszok. Aki még nem hallotta a Djabet, az ne hagyja ki a DVD-t. Ideális antológia a zenekar legjavával, még akkor is, ha a darabok kiválasztása nem a gyűjtemény igényével született, ugyanakkor a csapat koncerten nyújtott teljesítményének nagyszerűséget bizonyítja. Fúziós jazz találkozik a világzenével, Miles Davis a PFM-mel (legendás olasz progresszív rockegyüttes – gnl), Metheny az Isildurs Bane-nel. A zenekar kifogástalan, példamutató előadó, magával ragadó ritmusszekcióval, az akusztikus gitárok és a billentyűk elegáns jelenlétével, a líraian rezgő hegedűvel és fúvósokkal. A Djabe számunkra maga a reveláció!”

A Táncolnak a kazlak című album megírását Égerházi Imre festményei inspirálták. Egy festmény, egy kompozíció szerkesztési elvben. A műveket Barabás Tamás, Égerházi Attila jegyzik, egy-egy szám erejéig kiegészülve Kovács Ferenc és Kovács Zoltán közreműködésével. A zenekar addigi történetének legsikeresebb albumát készítette el, a világ számos pontján felkapták rá a fejüket a szakma képviselői is. Ez indította el az együttest a masszív nemzetközi siker útján. Jelölték az albumot a Mahasz díjára mint a legjobb World Music hangfelvétel 2003-ban. A korong keményfedeles könyvbe került, melynek lapjain a festmények nézegethetőek zenehallgatás közben. Steve Hackett is ezen a Djabe albumon játszott először, melyet aztán sok későbbi közös lemez és turné munka követett. Égerházi Attila felkérésének elfogadásában nagy szerepet játszott az album témája és szellemisége. Steve édesapja és korábbi felesége révén erősen kötődik a festészethez. Következő lépésként elkészült az album surround változata, ahol már a képernyőn is nézegethették a festményeket zenehallgatás közben a rajongók. Ez volt az első DVD-Audio lemeze a zenekarnak, és egyben az ilyen első magyar kiadvány. A kiadványt az Abbey Road hangmérnökei is nagyon dicsérték, ahol a lemez authoring munkálatai készültek. Az album megkapta a nemzetközi PRince Award díjat legjobb multimédiás alkotás kategóriában. Nem véletlenül, hiszen a lemezen nemcsak a festményeket lehetett a zeneszámok közben nézegetni, hanem további közel 100 alkotást, dokumentumfilmet Égerházi Imréről, továbbá a halálközeli élmények alapján festett Jégvilág és a hozzákapcsolódó további 6 festmény megmozgatásával megalkotott animációs filmet is. Ennek a különleges élménynek alapjául a művész saját halálközeli élményei szolgáltak, és a forgatókönyvet adó élménybeszámolója választható audio kommentár az animációs filmhez. Ezen felül koncert részlet a lemezbemutató turnéból és road movie is felkerült a korongra. Los Angelesben is értékelték a kiadványt, mert extra tartalom kategóriában 2004-ben Surround Music Awardra jelölték. A lemezbemutató turnén a multimédiás kiteljesedés tovább folytatódott képben és hangban egyaránt. A zene nemcsak stúdió változatban létezett surroundban, hanem a koncertek is 5.1-ben szólaltak meg. A zenekar ismét használ kivetítőt, ahol a címadó festmények mellett hasonló alkotások, és az alkotásokat inspiráló Égerházi Imre filmfelvételek voltak láthatóak. A koncertet Égerházi Imréről készült portréfilm vezette be. Ezt a rendkívüli összművészeti ívet 2004 januárjában egy olyan koncerttel zárta le a zenekar a budapesti New Orleans klubban. A koncertteremhez kapcsolódó másik rendezvényteremben kiállításra kerültek az albumban szereplő festmények. A tárlattal feltöltődött vizuális élmények után a zenekar némileg áthangszerelve unplugged formában mutatta be az albumot. A két évet átfogó multimédiás turnéról megjelent, Táncoltak a kazlak címet viselő dupla DVD-n több Égerházi Imre kiállítás megnyitó is helyet kapott, hiszen az unplugged koncert sikerén felbuzdulva a Djabe 2004-től rendszeresen zenélt az Égerházi Imre emlékkiállítások megnyitóján. 2016-ban ismét megjelent az album az eredeti kiadással megegyező keményfedeles kivitelben de dupla CD formátumban extra koncert lemezzel kiegészítve. Ezúttal az angol címet használták a közben erőteljessé vált nemzetközi jelenlét miatt. A koncertlemez anyagának gerince a 2003-as turné budapesti koncertjeinek anyagából került kiválasztásra. Egy felvétel 2004-ből való, amikor Tóth Viktor szaxofonos is a zenekar tagja volt. Ezt a New Orleans klubban rögzítették. A lemez utolsó két felvétele 2015-ben a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben került rögzítésesre a Miskolci Szimfonikus zenekarral közösen. A Djabe régi álma vált valóra a Repülés és a Jégvilág szimfonikus változatainak megszületésével.

Részlet Göbölyös N. László: Djabe – 20 év szabad hangjai című könyvéből

Egy kiállítás képei – adhatnánk fejezetünknek ezt az elcsépelt alcímet, és azonnal meg is buknánk vele. Nemcsak azért, mert ez már a zene és képzőművészet viszonyában is foglalt. Elég, ha Muszorgszkij, Ravel, Emerson, Tomita munkásságára gondolunk, hanem azért is, mert a megzenésített festészet e 19. századi példájából szinte csak a zene vált maradandóvá, az ihlető Viktor Hartmann (1834–1873) műveinek többsége elveszett. Égerházi Imre (1925–2001) életműve viszont itt van velünk, amelynek fia máig hűséges gondozója, és a Djabe muzsikájával új értelmezéseket kap. Az apa elvesztésére a legjobb gyógyír jelenlétének továbbvitele. Mintha tovább festené a képeit, de már nem ecsettel, hanem hangokkal, hangszerekkel, és mivel a Djabéról van szó, a zenekar a lemez katalógus-füzete után az élő bemutatókon a nézők elé tárta a festményekben rejlő újabb vizuális élményeket is. Először is megfordították a videoklip-alkotás megszokott menetét azzal, hogy nem a zenéhez alkottak látványt, hanem a látványból kiindulva komponáltak, majd a kész zenéhez illesztették hozzá a festményeket, és a hozzájuk kötődő asszociációkat, dokumentumfilm-részleteket. Attila szerint a művész jelenléte nem jelentette azt, hogy rájuk telepedett, hanem olyan pluszt adott, ami a zenében bontakozott ki. Tálcán kínálják magukat a párhuzamok a festmények és a dalok között finom árnyalataikkal és látszólag statikus mozgásukkal. Azt is mondhatjuk, hogy a Kazlak napjaink egyik legszebb impresszionista zenéje. Égerházi Imre is részben az impresszionisták levegőjéből táplálkozott. Már a lemez címadó darabja is tökéletes összhangról árulkodik, hiszen a kazlak emberi mivoltához nem is férhet kétség. Az én első közvetlen találkozásom a Mesterrel bő egy évtizeddel azután történt, hogy meghallgattam a Djabe lemezét. 2014 őszén a Külügyminisztérium aulájában rendeztek kiállítást. A Határainkon túl Égerházi Imre festőművész szemével című tárlaton szembe találkozhattam jó néhány, már hallomásból ismert képpel. Bár Égerházi Imre sokféle technikával dolgozott, a Djabe zenéjének hangulatát számomra leginkább azok a művek adják vissza (vagyis fordítva, de tulajdonképpen mindegy), ahol a farost és az olaj találkozik egyfajta különleges, szemcsés impresszióban. Ilyen például a Thiérachei emlék vagy a Lengyelország felett egyik variációja (a „térkép e táj” motívuma többször is megjelenik) és ahogyan a zenében egymásra találnak a különböző hangulatok Észak-Franciaországtól a Kárpát-medencén át a Balkánig, úgy olvadnak homogén egésszé ezek a megfestett zarándoklatok. Szó szerint szembenéz a látogatóval a Fátyol mögött, ahol nemcsak a hatalmas női szemek, hanem a háttérbeli ablakok is néznek. Ennek is megvan a zenei lenyomata a Kazlakon, úgy beszédes –, Feri trombitája révén – hogy a nagy titkokat nem árulja el. Mint Itália szerelmesének, nekem különösen sokat mondott a két Olasz táj naptól vörös, illetve kora őszi olajfestménye: mintha ezek suhantak volna el mellettünk, amikor egy évvel korábban Toscanán keresztül száguldottunk egy nagy sebességű vonattal. De legalább ennyire megszólítottak a bulgáriai képek, a Sumeni táj és a Naplement (a lemezen Alkony a tengerparton címen), mert nem tudok nem meglátni alvó, pihenő, figyelő alakokat ezeken a látszólag ember nélküli alkotásokon. Égerházi Imre szerette a Djabe zenéjét, és gyakran festett úgy, hogy őket hallgatta. „Most tehát megfordítottuk az inspiráció irányát, és mi kezdtünk el zenét alkotni a képei hatására. – mesélte Attila a Gramofonnak adott interjúban – Nekem is meglepő volt, hogy Tomi milyen érzékenységgel tudta magyaros, néha Bartókot idéző témákkal visszaadni a Téli Hortobágy vagy a Szemrehányás című képek hangulatát. Kihívást is jelentett szá­munkra az Alföld, a Hortobágy, az erdélyi vagy a kárpátaljai táj megjelenítése a zenénkben, hiszen korábban afrikai, arab, indonéz és dél-amerikai hatásokat építettünk be.” A számos magyar motívum, amelyeknek fő tolmácsolója Feri parasztbarokk hegedűjátéka, a Djabe felfogásában egyáltalán nem áll ellentétben azzal, hogy a Hajdúböszörményi utcarészben indiai tabla szólal meg Szalai Péter révén, Ben Castle pedig szopránszaxofonon játszik. Attila szerint, ha nagyon meg kellene magyarázni, akkor „így idézik meg a tárogatót”De aligha kell bármiféle indoklást fűzni Steve Hackett jelenlétéhez, aki a Thiérache-i emlékben szólaltatja meg a gitárokat. A Genesis egykori tagja, akivel még sokszor találkozunk ezeken az oldalakon, olyan univerzális muzsikus, aki bármilyen új közegben hamar megtalálja a helyét. „Rendkívüli érzelmi és zenészi reakciót váltott ki belőle a Djabe, és épp ez a lényeg. Olyan érzelmi töltést adni a zenének, amely a zenekar tagjaiból és a nézőkből katartikus élmény átélését váltja ki” – mondta Steve-ről a zenekarvezető. Bár a lemez elindítója a váratlan elmúlás, mégsem a gyász, hanem inkább az itt hagyott örökség szépsége az, ami áthatja a lemezt. Ahogyan az egyik legindítóbb darab, a Jégvilág is az, amely előtt bevezetőként az albumon, a Repülés című festmény kíséretében a Mester hangját halljuk halálközeli élményeiről. „Ahogy megérkeztem, minden jég volt. Az élőtérben, egy jégkupacban mintha emberek állnának, de nem statikusan álltak, hanem mozogtak a maguk jégterével együtt… hátrább mélyedésekből kinövően ismeretlen objektumszerű dolgok látszódtak, amelyek éltek… az egyik szemét lehunyta, a másikat kinyitotta… még hátrább voltak ismeretlen alakú építmények, amelyeket még soha nem láttam, ezeket többszörösen lerajzoltam, hogy pontosan tudjam visszaadni… hátha egyszer megfejtik.” Az Égerházi Imre által félúton látottak nemcsak egy belső békéjében is intenzív, a trombita, az akusztikus gitár és a basszus kézről kézre adott hangvízióját szülték, hanem egy klipet is, amely szó szerint életre keltette a kék festményének vonalait. A film elején és végén úgy peregnek le a Festő életének pillanatai egy gyorsan lapozott fotóalbumként, ahogyan állítólag az ember utolsó lélegzete előtt végigéli egész életét. A Táncoltak a kazlak című DVD-n látható. Egy kiállítás zenészei című beszélgetésben Feri úgy vélekedett, hogy a zenében kifejezett szomorúság valójában nem fájdalom, hanem a megismerés élménye, a közeljutás vágya más szellemi mélységekhez, Tomi pedig elmesélte, hogy egy debreceni kiállításon, amikor ment a Jégvilág videója, egy fiatalember odament hozzá és megkérdezte, hogy mi ez. Miután Tomi elmondta a darab hátterét, a fiatalember elárulta, hogy neki is volt halálközeli élménye, és ez pontosan ráillik arra, amit ő érzett. De aligha mehetünk el az olyan darabok mellett, mint a Szemrehányás vagy a Beszélgetők. Az első festmény két nőalakjáról, vélhetően anyáról és lányáról azt érezzük, hogy kettejük szembenállása nem áll meg az egyoldalú feddésnél, hanem az ostinato főtémára az egyre makacsabban feleselő hegedű a lány kétségbeesésig fokozódó ellenállását jelzi. A másodikon, amelynek eredeti címe Utcarész, a két szereplő alig látszik, Kovács Zoltán szerzeménye egy szál zongorára pompásan érzékelteti a mozdulatlan falu légkörét, ahol a legkisebb történés is olyan eseményszámba megy, amiről beszélni lehet. Apa és fia a lemez utolsó darabjában, az akusztikus gitárra írt Virágcsendéletben fogja meg egymás kezét. Már tudjuk, hogy Attilának ez volt az első szerzeménye, amely a műteremben töltött gyermekkorban fogant meg. Az ábrándozó fő motívum tér többször vissza gitáron, basszus­szólóként és Herczeg Judit vokáljával. Lezárul egy zenemű, egy élet, és megy minden tovább a maga útján. Tomi az idézett interjúban arról beszélt, hogy ez a munka kellett ahhoz, hogy a csapat még jobban összekovácsolódjon. „Vannak az ember életében olyan pillanatok, amikor öregebb, bölcsebb, tapasztaltabb lesz, most a zenekar életében ez egy ilyen pont” – tette hozzá Attila. „Magyarországon lehet egy olyan zenét hallani, ami olyan, mint a magyar valóság. Benne van a mi kézzelfogható, tapintható valóságunk, de ez egy letisztult változat” – állapította meg Sipi. „Nagyon jól megírt a lemez, összeszedettebb, mint eddig bármelyik, és emiatt nyilvánvaló volt, hogy az erőviszonyok úgy tolódnak el, ahogyan azt a zene megkívánja, de én nagyon jól megtaláltam a helyem” – hangsúlyozta. „Komor és ráérős, intellektuális zenét játszik az immár hattagúra bővült csapat (kompozícióik olykor annyira filmzene jellegűek, hogy képzeletünk horizontján a mozgóképek is megjelennek). A Táncolnak a kazlak című korongjuk újat hoz a korábbi sikerekhez képest (Ly-O-lay Ale Loya, Witchi Tai To, Update). Amiben a legfrissebb, az egy sajátos összművészeti kísérlet: ezúttal a képzőművészet és a zene összeházasításával próbálkoztak meg” – írta az albumról Csontos János a Magyar Nemzetben, – Maga az ötlet nem ismeretlen, de a festőválasztás azzá teszi: Égerházi Imre (1925–2001) ugyanis egyértelműen az alföldi festőiskolába sorolt művész volt, amely ketrecből – bármennyire feszegette is e kereteket – haláláig nem tudott kitörni. A Hajdúsághoz és a Hortobágyhoz úgy maradt hűséges, hogy közben az erdélyi hegyeket meg a tengerpartot is festette – igaz, valahogy úgy, mintha a havasok a Nagytemplomra néznének le, a tenger meg valahol Böszörmény határában tajtékozna. A tradíciót és a modernitást ötvözni kívánó festészet akkor kapott misztikus távlatokat, amikor a művész képsorozatban festette meg halálközeli élményeit: a szavakkal elmondhatatlan, közhelyszerű megfogalmazásokhoz képest ezek a vásznak borzongató információtöbbletet hordoznak, szokatlan tudósítást adva a mindannyiunkra váró misztikus mezsgyéről. Égerházi Attila, a festő egyik fia, a Djabe oszlopos tagja. A lemez tehát fiúi tisztelgés is az apa művészete előtt. Szerencsére nem puszta megzenésítés: a lemez mellé kisebbfajta festménykatalógusként mellékelt képek tanúsága szerint inkább inspiráció szülte továbbgondolás. A Beszélgetők és a Gyimesi hegyek más- és másféle bravúr; a Hóviharban című opusban autentikus népdal szólal meg a zene függönye mögött, a Jégvilág gondolati megerősítése gyanánt pedig magának Égerházi Imrének a monológját hallani halálközeli élményének topográfi­ájáról. Mindent vizuálisan rögzített, tehát kénytelenek vagyunk hinni neki. Ez a (más) világ szürke, fehér és kék tónusokban játszik, jégemberei és jégnövényei pedig határozottan élnek és mozognak. Lehet, hogy ismét le kell számolnunk egy önáltatással, hogy a halál meleg színekkel írható le?” Egy világhírességgel való együttműködés (Steve kapcsán kerülném a világsztár kifejezést…) kiváló ajánlólevél lehet egy zenekarnak külföldön. A már idézett movimentoprog.it a Táncolnak a kazlakról írt kritikáját azzal indítja, hogy méltatja Attila munkáját a budapesti Hackett-koncert kiváló szervezéséért, megemlíti az angol muzsikus lemezeinek magyarországi terjesztéséről a Camino és a Gramy között kötött megállapodást, majd végül Steve vendégszereplését a Djabe lemezén.
„2003 egyik gyöngyszeme” – írta az olasz kritikus, aki miután Pat Metheny és számos 70-es évekbeli progresszív banda hatását véli felfedezni, megállapítja: „Az egész albumot átlengi egy különleges szellemiség. Az a meghatározhatatlan levegő, amely megragadja az embert a kelet-európai fővárosokba látogatva, akár Prágáról, akár Budapestről van szó. Erre legjobb példa a Téli Hortobágy, amelyben a world music, a folk és fúzió harmonikusan élnek együtt…
A lemezt ihletése is érdekessé teszi. Égerházi Imre ismert, nagyra becsült magyar festő, Attila apja, 2001-ben távozott el: ő gyakran szerzett ihletet a Djabe zenéjéből. Ezúttal a zenekar tiszteleg egy kiváló képzőművész előtt, közvetlenül festményeiből szerezve inspirációt. Rendkívüli a lemez füzete és az album egész kiállítása, amelyben megjelenik a 15 mű, egy igazi, tiszta forrás, amellyel a zenészek szomjukat oltották. A magukkal ragadó Tájak és a Fátyol mögött a gyönyörű Szemrehányás zavarba ejtő, példás kifinomultságú darabok. A Gyimesi hegyek folk-epizód, amelyet Kovács Ferenc hegedűje ural. Hasonló nyomon jár a Virágcsendélet is…
…Sipos András és Banai Szilárd szilárd, testes ritmusszekciója
(a kritikus nyilván nem tudta dobosunk nevének magyar jelentését… gnl) elbűvölő amalgámként szolgál a hegedű és a trombita (Kovács Ferenc) között. Gazdagok a jazz-árnyalatok Kovács Zoltán és a virtuóz basszusgitáros Barabás Tamás jelenlétének köszönhetően. Tamás érzéki slapje többször is előtérbe kerül. Attila akusztikus gitárjával körbefonja, Ben Castle pedig irigylésre méltó tudásával gazdagítja a zenét” – írja az olasz ítész, aki a Steve által fémjelzett Thiérache-i emléket „csalogató new age/soft rock ínyencfalatnak”, a Repülés és a Jégvilág kettős darabját pedig „az élet és halál közötti jéghideg képzeletnek” nevezi. 
A zene és a képzőművészet, a hangzó és vizuális élmény eggyé válása, amely eddig is állandó jellemzője volt a Djabe munkásságának, az apai örökség ápolásának küldetésével párosulva emlékezetes események és kiadványok egész sorát indította el. A Táncolnak a kazlak a Djabe munkásságának addigi csúcspontja – lenne, ha Attila nem figyelmeztetne, hogy náluk nincsenek csúcspontok és valószínűleg nem is lesznek. Ők nem felfelé törnek, hanem előre, egyre szélesedő utakon, amelyek ugyan szakadékokat, csapdákat is rejtettek magukba, de semmi nem tudja őket arra kényszeríteni, hogy visszaforduljanak az úton.

Táncolnak a kazlak turné
A szó jó értelmében véve az együttes mindent kihozott ebből a kreatív alkotói közösségből.

„Rendkívüli érzékkel válogatták és szerkesztették meg ezt az anyagot. A látványvilág ugyanis tökéletesen együttműködött a zenével, a hangzással. Nem terelte el a figyelmet, jól kiegészítette a dalokat, sőt úgy is mondhatnánk, szerves egységet képzett vele. Napjaink legagyisodott videoklipjeinek tükrében ez a képi és hangi összhatás számomra szinte egy álom beteljesedését jelentette…” – lelkendezett Kiss Attila a Pecsa-koncert utan a Sztereo Magazinban.
„…Ha a szeptember 20-i estet definiálni kellene, akkor valamiféle összművészeti alkotás lenne a jó meghatározás. A zene mellett – amelyben archív hangfelvételek is rejtőztek – festmények, képek, filmek jelentek meg. Ha össze kellene hasonlítani, talán valami olyan értéket képviselt mindez, mint egy klasszikus opera. Számomra még talán ennél is többet jelent, hiszen a könnyűzenének mondott műfaj eme megnyilvánulása már-már a klasszikusok között követel helyet magának. Élmények, érzések, emlékek dalba öntve, jó adag kreativitással, napjaink technikai lehetőségeinek kiaknázásával, maximalista kivitelezéssel, páratlan alkotást jelentenek…
…Az előadás vége felé az az érzés fogalmazódott meg bennem, hogy a Djabe zenekar ezzel a koncerttel nemcsak tiszteleg, nemcsak emléket állit Égerházi Imrének. Ez a koncert több volt ennél. A festmények új értelmet nyertek a Djabe dalainak tükrében, aminek során az lehet a hallgató/néző érzése, hogy bár Égerházi Attila nem ecsetet ragadott, hanem gitárt, mégis édesapja pályáját folytatja, ugyanazt a szellemiséget viszi tovább. A Táncoló kazlakból kihulló magokból új élet ébredt ezen az esten…”
Ez a koncert áll a 2006-ban kiadott dupla DVD, a Táncoltak a kazlak középpontjában, amelyen újra láthatjuk a mozgó festményekkel és filmbejátszásokkal teljessé tett előadást, amelyet egy, több interjúból es híradórészletből összeálló Egerhazi Imre-portré vezetett be és egy Djabe best-of show zárt le. Különösen érdekes a Gyimesi hegyeket kiserő néprajzi dokumentumfilm, melyet Égerházi Imre es Nagy László Janos filmes készítettek 1972-ben az első Csángó Fesztiválon Gyimesben. A Szemrehányás montázsa is figyelemre méltó, amelyben a művész szülőfaluja, azaz a hajdúhadházi paraszti környezet es Égerházi Imre édesanyja es az ő testvérei jelennek meg. A video gerincet Nagy László Janos 1973-ban bemutatott, Égerházi Imréről szóló 8mm-es dokumentumfilmből válogatta Attila. A többi bejátszást elsősorban édesapja szuper 8-as filmfelvételeiből szerkesztette a koncerten folyamatosan futó vizuális háttérként. Az volt a célja, hogy az emberek még jobban értsék az alkotásokat, mert elsősorban olyan filmfelvételeket választott ki a művész archívumából, melyek a festményeket inspiráló környezetben vagy az utazásai alatt készültek. Égerházi Imre nemcsak a farostlemezen, hanem a kamerával is szívesen komponált. A kivetítőn megjelentek az adott festményhez hasonló alkotások, mintegy tágítva az adott festészeti téma horizontját. A Jégvilág-klipet, melynek forgatókönyvét Égerházi Imre halálközeli élményeinek elmeséléséből állított össze Attila, a Focus-Fox videostúdió profi animátorai készítettek a mester 9 alkotása alapján, melyet a klinikai halál állapotában átélt élményei alapján festett. A produkció csúcspontja volt a videó alatt élőben precízen és pontosan megszólaló zene. Állandóság, nyugalom, derű, egyensúly – ezek a Művész hitvallásának kulcsszavai, ezeknek kell áradnia érzése szerint a néző felé és ezt sugallja a Kazlak komplex alkotása is. E programmal a Djabe bejárta Magyarországot és a környező országokat – a plakátokon mindenütt hangsúlyozva az elő surround-hangzást –, a turné hangulatára jellemző, hogy októberben Sopronban a Corso étterem még külön menüt is állított össze a zenekar tiszteletére Erre táncoltak a kazlak címmel.

„A Djabe kitűnő zenészekből áll, akik sok stílusban képesek nagyot alkotni. Hangzásviláguk olyan színes, mint a körülittunk lévő világ. Határok nélkül. Zenéjüket hallgatva a lélek és a gondolat szabadon szárnyalhat. Lehet az egy festmény vagy egy afrikai dobon levert ütem, egy hang a zongorán, egy akkord a gitáron. A Djabe mindenből kihozza azt, ami a muzsikájuk egyik célja: a lélek szabadságát” – írta róluk a Veszprém Megyei Napló.

A Djabe 2004-ben véglegesen kilépett a nemzetközi porondra. A Kaunas Jazzfest rendezvényén headlinerek voltak Randy Brecker, Roy Hargrove és az Earth Wind and Fire Experience mellett. Ezt követte nyáron a Rochester International Jazz Fest és Washington az Amerika Egyesült Államokban, majd Londonban az első közös koncert Steve Hackettel. Az évet Bosznia-Hercegovinában, Szarajevóban zárták. 2005-ben játszottak a Burghauseni Jazzwoche fesztiválon, koncertjüket többször is közvetítette a BR Alpha televízió világszerte. Eljutottak a Stockholmi és a Pori Jazz fesztiválokra, és a világhírű cseh Jazz Goes to Town rendezvényére is. A tengerentúlon Baltimore és ismét Washington következett. Ez utóbbi helyen a híres Blues Alley. A nyáron sor került első bulgáriai fellépésükre is. Az ősszel visszahívták őket Németországba München és Regensburg városába. 2006-ban a lengyel, az olasz, közönség is megismerhette őket, de visszatértek az USA-ba, Csehországba, Szlovákiába, Horvátországba, Litvániába, Finnországba és felléptek Berlinben is. Tóth Viktor kiváló alt szaxofonos 2004-ben lett a zenekar teljes jogú tagja, és játékával segítette a zenekart a világhírnév felé egészen 2005 nyaráig, amikor az Életképek album felvételeire maga helyett egy üzenetet küldött, miszerint kilép a zenekarból. Pedig az albumot úgy komponálták meg a szerzők, hogy a szaxofon jelentős szerepet kapott az anyagban. A zenekar úgy döntött, hogy nem írja át a lemezt, hanem ismét megkérik angol zenésztársukat, Ben Castle-t, hogy játssza fel szaxofon részeket. Ben kiváló munkát végzett, de a hazai és külföldi koncertekre sűrű elfoglaltságai miatt nem tudott csatlakozni a Djabéhoz. A Slices of Life / Életképek album megírásakor Barabás Tamás és Égerházi Attila figyelembe vették a nemzetközi turnézás és a fesztivál fellépések tapasztalatait. Úgy érezték, hogy a nagylétszámú közönséget vonzó, sokszor szabadtéri rendezvényekre szükségük lenne az eddigieknél több gyorsabb tempójú, sodró lendületű számra is. Ennek jegyében születettek meg az Omachule, a Doromb, a Hajsza a Ménes után, az Indian Experience és a City of Habi címet viselő kompozíciók. A Slices of Life / Életképek album CD és surround DVD formátumban is megjelent. A DVD változat egyik extrája volt az az ötven perces koncertfilm, melyet 2004-ben Tóth Viktorral együtt a New Orleans klubban rögzítettek, és az egyike annak a kevés fennmaradt dokumentációnak mely közös munkájuknak alatt készült. Az albumot 2010-ben a bangkoki székhelyű HITMAN Records is kiadta Thaiföldön.

Részletek Göbölyös N. László: Djabe – 20 év szabad hangjai című könyvéből

A magyar cím azt sugallja, hogy továbbra is a vizuális élmény határozza meg a Djabe muzsikáját, ők maguk is úgy harangozták be a lemezt, mint a Kazlak hangzásvilágának folytatását, ellenben az angol cím – Slices of Life, azaz Életképek – némiképp élesebb képzetet kelt, mint az előző album pasztellszínei. Az biztos, hogy az ezúttal is Ben Castle szaxofonossal megerősített csapat nincsen híján a szellemes megoldásoknak, váratlan váltásoknak. Bár tudjuk, hogy egy zenedarab minősége nem függ annak időtartamától, mégis fel kell figyelni arra, hogy a lemezt lezáró másfél perces Night In Kolkatát kivéve valamennyi szám hét perc körüli vagy annál is hosszabb. Vegyük mindjárt a nyitó Dorombot, amelyben megszólal az ősi fém hangszer. A mélyen vibráló, rezonáló hang hamar átvált kellő ritmus-alátámasztással egy, a mexikói fúvósokat idéző trombita-szaxofon kettősbe, közben Feri belecsempészi a maga kis verbunkosát, amelyre Ko is ráfelel néhány zongorafutam erejéig, Sipi eksztatikus hangokat ad ki, és még egy olyan rövid kakofón rész is hallható a darabban, amilyenre csak a Mothers of Invention vetemedett, úgy 67–68 körül. Csoda, hogy nagy sláger lett?
A Message from Iceworld indulásával kötődhet a Kazlak Jégvilágához – mintha a Himnusz első sorának hangjait hallanánk az elején, de aztán az éteri nyitány után az ütősök nyomán már egy sokfigurás jégtánc alakul ki, fortissimós ugrásokkal tarkítva. A Sigh inkább egyvalamin való hosszas töprengésnek tűnik a főtéma sokszori visszatérésével, a dobszólótöredékkel, a megoldás pedig ott van a befejező allegróban. Ismét egy hungaro-cubano, az Omachulé, újabb nagy sláger. Nemcsak Sipi variál végtel­­enül, hanem nagyon elemében van az Alföldet és a karibvilágot összekötő hangokkal a társulat többi tagja is a lemez legvidámabb felvételén. A Rush for Ménes ellenben a nagy kontrasztok darabja, a pusztai béke és a viharban elszabadult lovak képének váltakozása. A Waterfall nem a robajló zuhatagot, hanem inkább a vízesés természetes szépségét, csillogásait láttatja, hangutánzásoktól mentesen. A címadó Slices of Life lírából induló örömzene, a City of Habi viszont sosemvolt mesevilágba visz el minket, a maga egyszerű alapjával a Djabe dalra emlékeztet, Feri és Ben szólói viszont nem az egyenlítői Afrikát, hanem egy sivatagi oázis kapuját mutatják meg a napégette sivatagból nézve. A Children’s Room, amelyben valóban megszólal egy kis gyerekkar, olyan szertelen és szeretni való, mint amilyen egy igazi gyerekszoba. Az Indian Experience-ben a távoli szubkon­­tinens megidézése csak ürügy, és nagy meglepetés a végén az Echo kvartett miniatűr vonósnégyese, amely finoman átvezet a záródarabba. A Djabe e lemeze után sem panaszkodhatott a kritikákra, álljon itt először Farkas Katalin véleménye a Magyar Rádióból: „Amikor a Djabe zenekar elküldte legújabb cd-jét, tudtam, hogy újra egy csodálatos zenei élményben lesz részem. Nem csalódtam! Örömmel hallgattam az Életképek album sokszínűségét, a kitűnő, ötletes hangszereléseket, és mindenekfelett a tökéletes, virtuóz szólókat, az együtt lüktetés mámorát, melyek emlékeztetnek ugyan a régebbi szerzeményekre, de ezúttal sokkal érettebb és kifejezőbb jazzelemekkel gazdagítva, kilépve a Kárpát-medence népzenei világából, nyitottan, a világon oly gazdag, sokszínű zenei motívumok felé. Gratulálok!”
Így írt az Életképekről Héty Péter a debreceni Tájolóban: „Amikor első lemezüket a Magyar Rádió dzsessz zenei szerkesztőjének ajánlottam, azzal tért ki előle, hogy ez nem elég dzsesszes. Immár semmi ilyen kifogása nem lehet, hiszen a korai, világzenei hangzásból kiindulva kiforrott, egyedi dzsesszmuzsikát játszanak. A műfaj számtalan iránya, a lágyabbtól a fúziós dzsessz­rockig megjelenik, akár egy kompozíción belül is, de anélkül, hogy eklektikussá válna. Mindezek között az egységet egy jó értelemben vett könnyen fogyaszthatóság, dallamgazdagság képezi. A korábbiakhoz képest Sipos András afro-latin hangzása kissé háttérbe szorult, keletiesebb feladatokat kapott, hazánk egyik legkiválóbb basszusgitárosa, Barabás Tamás, és a precíz ütős, Banai Szilárd ritmusszekciója viszont karakteresebb szerephez jutott, akárcsak a fúvós szekció, melyet Kovács Ferenc és a fiatal angol tehetség, Ben Castle neve fémjelez. Érdekes zárómomentum a Barabás által hangszerelt rövidke vonósnégyes. A megszólalás elsőrangú, a világélvonalba illő, audiofil élmény. A hangzás összetettebb a korábbiaknál, olykor szimfonikus hatásokat is idéz. A zenészek kiváló technikai tudása hangszeres és műszaki felszereltséggel is párosul. A lemez igazi erénye, hogy vájt fülűek és csak kikapcsolódni vágyók egyaránt fogyaszthatják.”
Egy vélemény az Exit Magazinból, Bu-Jazz tollából. „A Djabe legutóbbi, Táncolnak a kazlak című nagylemeze emlékezetes fejezete a hazai zenetörténetnek. A világzenét és a dzsesszt tartalmasan és közérthetően elegyítő zenekar új lemeze, a majdnem teljes egészében Barabás Tamás basszusgitáros által komponált Életképek pedig könnyen lehet, hogy még ennél is többre viszi majd. Az utolsó két Djabe-albumon is vendégszereplő Ben Castle szaxofonista közreműködésével készült anyag logikus folytatása az előző nagylemeznek – még dinamikusabb, még sodróbb lett annál, a virtuóz játék, a markáns szólómunka még nagyobb hangsúlyt kapott rajta. Befogadhatóságból azonban mit sem vesztett ezzel a csapat zenéje, és ennek köszönhetően a bravúr még teljesebb, mint korábban. A Djabe megint elegánsan tágította tovább saját határait, és ezzel a maga nemében végleg megkerülhetetlenné vált.”
A Pannon Jazz 2006 januárjában született írása már nem csupán a lemez bírálatára szorítkozott, hanem belehelyezte a Djabe legújabb munkáját az együttes pályaképébe.

„1996-ban, amikor az első, cím nélküli Djabe album megjelent, a zenekar még csak egyike volt a számtalan, ígéretes magyar jazzbandának. A következő években aztán egymást érték a zeneileg és technikailag egyaránt igényes, jobbnál jobb lemezeik, miközben a koncertjei révén a szervezői és menedzselési kvalitásaiból is sejtetni engedett valamit a társaság. Mivel ezek a képességek nem mindegyik jazzmuzsikus (ahogyan korántsem mindegyik civil) sajátjai, kibontakoztatásuk eredménye azonnal talán nem, de mára nyilvánvalóvá vált. A sajtó nemrégiben még hangos volt a Djabe nemzetközi fesztiválsikereitől, a bizonyítékok pedig megjelentek közben lemezen. Félreértés ne essék, még nem az Életképekről beszélek, hanem a 2005-ben kiadott Goes to Festivalsról, amelyen Amerikában készült koncertfelvételek éppúgy helyet kaptak, mint a Poriban és Stockholmban rögzítettek. Ez pedig ugye már nem ígéret! Az anyag további két számot tartalmaz: az Életképek előzetesét. A reklám elérte a célját, nálam legalábbis mindenképp! Türelmetlenül vártam az albumot, köszönhetően a Doromb című Barabás Tamás-szerzeménynek, amely végül az Életképek nyitó darabja lett. Nagy szavak-e, vagy sem, de ebben a számban tényleg ezer év zenei történéseinek a sűrítménye rakódott le! A kezdeti doromb-hangok az ősidőket idézik, amit helyenként olyan lendülettel turbóztak fel, hogy azt a maga idejében a Vágtázó Halottkémek is megirigyelte volna! Az érdekes átkötésekbe – mit tesz Isten, és a zeneszerző – verbunkos ritmusok is keverednek, mintegy a reformkorra utalva. A szám vége felé pedig az angol vendégszaxofonos, Ben Castle már a kortárs mainstream jazz feelingjével kínálja meg a hallgatóját a szólójában. A közvetlen folytatás néhány lüktetően lírai szerzemény, de az izgalmas darabok sora nem ér velük véget. Az Omachulé végre alkalmat ad  Sipos Andrásnak, hogy mindenki az ő vokálozására, bolondozására figyeljen: érdemes, csakúgy, mint Barabás Tamás szólójára! A Hajsza a ménes után pedig megmutatja, hogy milyen lett volna, ha Al Di Meola történetesen magyarnak születik. Akkor minden bizonnyal ilyesmit ír, nem pedig a Race With Devil on Spanish Highwayt. Így aztán Égerházi Attila most, ha úgy vesszük, kicsit helyette is dolgozott! A leginkább lassacskán csordogáló Vízesés elapadásával az album címadó száma tovább fékezi a tempót, ezzel együtt mégis magával ragad. És nem ereszt, további négy nóta erejéig! A Habi városa egzotikumát, izgató titokzatosságát a Gyerekszoba békés zsivaja oldja valamelyest. Az Indiai élmény ismét távoli világot idéz, mégpedig vérbeli európai muzsikusok tudatán, gondolatiságán átszűrve. Az Éjszaka Kolkatában pedig tényleg már csak a búcsúzásra készít fel, és nem is a Djabe, hanem egy lányokból álló vonósnégyes, az Echo Quartet által. A muzsika – közel nyolcvan perc elteltével – véget ér, de az ember percekig a hatása alatt marad. A Ben Castle definiálta stílus, a »world-jazz fusion« arányai most inkább a jazz felé mozdultak el anélkül, hogy az a világzenéhez való kötődés rovására ment volna. A legfontosabb azonban, hogy újabb értékes anyaggal gazdagodott a Djabe diszkográfiája.”
Miként várható volt, az Életképek CD csak az első kiadvány volt ebből az anyagból. Alig három hónappal később, 2006 februárjában már megjelent a lemez 5.1-es surround DVD változata, amelyre rákerült a már említett 2004-es New Orleans klubbeli koncert, egy élő tv-felvétel a Hajdúböszörményi utcarésszel, valamint egy úti film a 2005-ös pori és stockholmi fellépésekről. Ez utóbbit különösen jó húzásnak, az aktuális anyagon túlmutatónak tartotta Olasz Sándor a Rockinformban: „Nem csak azért, mert kevés honfitársunk jut el ezekre a helyekre, aminek következtében minden apróság, minden részlet érdekes. Sokkal inkább, mert érzékelteti, hogy mekkora (nagy) érdeklődést tud támasztani az északi fesztiválokon egy arrafelé (eddig) ismeretlen zenekar.”

Slices of Life / Életképek turné
A Djabe az albumot ismét nagyszabású koncertturné keretében mutatta be. A koncerteken eljátszották a teljes albumot, mindössze 3 akusztikus gitárra épülő darab került be más lemezről a programba. A Venezia az első Djabe CD-ről, a Virágcsendélet és a Tájak második tétele az Alkony a tengerparton, mindkettő a Táncolnak a kazlakról. A ráadást is erről az albumról választottak, a Fátyol mögöttel búcsúzott a zenekar. A látványt tekintve minden szám önálló vizuális arculatot kapott. Továbbra is a csúcsminőségű intelligens lámpákra épült a színpadkép. A kivetítő és a surround hangzás ezúttal elmaradt. Ezen a turnén vált végleges szokásává a zenekarnak, hogy a közönség soraiból felhívnak valakit, hogy csatlakozzon angklungozni a zenekarhoz. A külföldi koncerteken, már több szám is bekerült a régebbi repertoárból, de továbbra is a Slices of Life anyagára épült a műsor.

Külföldön is megjelentek a zenekart méltató kritikák: „Hogyan szól a magyar jazz? Végy egy könnyed jazzt, amelyet hét olyan fickó játszik, akik teherautó-sofőröknek látszanak, és szórj rájuk néhány vödör paprikát. Adj hozzá egy kis kelet-európai népi érzékenységet, mindenekelőtt magyaros hegedűt. A nagy sátor közönsége ezt az utolsó cseppig mind felfalta.” – írta Rochesterből Jeff Spevak még 2004-ben. A rochesteri 2006-os visszatérés alkalmából pedig az alábbi összefoglaló kritika jelent meg a Rochester Democrat and Chronicle hasábjain: „Akár egy Buster Pindexter gulyás, a tradicionális magyar zene gyökerei, retro világiassága igazi jazzes pofont kap a Djabétól, a vezető szerző Barabás Tamás zseniális basszusjátéka köré fonódó magyar hatos fogattól. A zenekar poliritmikus játékának, amely rezes lendületet kap a fúvósoktól, van ütköző potenciálja, de végül mindkét lábbal táncol. Bármilyen műfajban és groove-ban. Váratlan, egyedülálló és szórakoztató.”
A turnéról több kiadvány is megjelent. A hazai és nemzetközi turné legjobb pillanatait válogatták össze a Message from the Road kiadvány dupla CD korongjain. A második lemez dual disc volt, melynek DVD oldalára a teljes koncert válogatás került 5.1 hangzásban, valamint egy egyórás film főleg a külföldi fellépések TV felvételeiből válogatva. A kísérőfüzetben pedig bepillanthattunk a turnék hangulatába. A 2006-os Pecsa-koncertből DVD készült, Slices of Live címmel melynek munkálatai Sipos András 2007-es váratlan halála miatt elhúzódtak, és csak 2012-ben került a boltokba. A koncertfilm mellett több extrát is tartalmaz a korong.

2008_take_on_cdA TAKE ON KIFEJEZÉS AZ ORSZÁGH-MAGAY ANGOL-MAGYAR nagyszótár (Akadémiai Kiadó, 1999) szerint egyebek között annyit jelent: magára vesz, felvállal, elfogad egy kihívást. De még olyan értelme is van a kifejezésnek bizonyos szlengben, hogy befut, sikeres lesz. Aligha választhatott volna jobb címet új lemezének a Djabe, amelynek munkái innentől kezdve csak angol nyelvű titulusokat kaptak.
„2008-ban a Djabe zenekar újult erővel folytatja a munkát. Befejezzük a Take On albumot. A cd-változat hivatalos megjelenési dátuma február 18. Az extrákkal kiegészített dvd-audio kiadás március 27-én lát napvilágot. Az új album kapcsán a zenekar Európát, Észak-Amerikát és Ázsiát érintő turnéra indul 2008 folyamán.
A Djabe kvintett felállásban dolgozik tovább, azaz a pótolhatatlan Sipos András helyére nem érkezik új tag” – olvashattuk a zenekar év eleji közleményében.
A Take On még minden tekintetben magán viseli Sipos András keze nyomát – szó szerint, hiszen valamennyi dal ütős részét még feljátszotta, és három kivételével az énekét is felvették. Ezt a töretlennek tűnő lendületet tükrözi a nyitó, címadó darab, majd a Kilinamában meghalljuk, hogy mit tudnak együtt az afrikai ritmusok, Öcsi hegedűjének és Malik Mansurov tarának húrjai. Unisonójuk egészen rendkívüli hatású: igaza van Steve-nek, amikor Malikot John McLaughlinhoz hasonlítja. Ez a kettős óhatatlanul azokat a futamokat juttatja az ember eszébe, amelyeket McLaughlin és Jerry Goodman játszottak a Mahavishnu Orchestrában.

A Then And Now-ban van valami időtlenség, amely főleg a zongorából és John Nugent szaxofonjátékából fakad. Első ízben halljuk vendégként az amerikai muzsikust, a rochesteri fesztivál menedzserét, aki bemutatta a Djabét a tengerentúlon. De ezt az érzést sugallja Attila rövid, meditatív szólója is, Tomi és Szilu kettőse viszont megtorpantja a darabot, mint egy útelágazás. A latinos Butterfly ’60-as évekbeli népszerű csap­atokat, Herb Alpert Tijuana Brassát és Sergio Mendes Brasil ’66-ját idézi főtémájában, mert Feritől ez a trombitajátékmód sem áll távol. Az At Night címének megfelelően álmodozó trombitával indul, de aztán Sipi, Tomi és Ko felgyorsítják. Elvégre az álmok is ismerik a ritmusváltás fogalmát, olyannyira, hogy néha felriadunk tőlük! Egy újabb latin, ami más, mint a többi: ez a Los Sipos, az emlékdal az Ütősnek, aki itt még maga játszik. De nélküle sem hiányozhat ez a darab a Djabe repertoárjából. Laza, könnyed, játékos, lendületes, vidám – mint az emlékeinkben élő Sipi…
A Crazy Morning rohanós, kapkodós, rövid, ki nem teljesedő szólókkal, talán csak John kap nagyobb teret. Az Afro Dance nyitó hangjai akár Paul Simon híres Gracelandjéből is előbújhattak volna (elnézést a sok párhuzamért, de a zenei párhuzamosok nem a végtelenben találkoznak, hanem bennünk…). Persze később egész más lesz Ko és az ismét vendégszereplő Ben Castle szédületeivel, míg a végén Attila elektromos gitárja tágítja szélessé a hangok látható horizontját. A Wind and Bellsnek csak zongorafutamai – a bevezetőben és a középrészben – nyugtalanítóak, de honnan kerül ide egy indiai dobimitáció, majd egy funkys szaxofont követően egy mulatságra ingerlő cigányzene? Budai Sándor és zenekara alaposan megszolgálja a meghívást… A lemez legösszetettebb, legváratlanabb fordulatokat kínáló darabja, a kedvencem! Az afro-magyar zenei egység példája a Sárika, jellegzetes Sipi-énekkel, amelynek egyenlítői dallamát húzza el Öcsi a Kárpát-medencéig. Az End of a Beautiful Day nem is szólhatna máshol, mint a lemez végén. Az utolsó (?) Sipis dal, egy korszak lezárása. Elképzelek hozzá egy klipet: Sipi kilép a Ráday utcai stúdió kapuján, elindul az utcán, még egyszer visszanéz, mond valamit, de közben a szeme se áll jól, aztán folytatja útját a villamosmegálló felé, a kamera távolodik, és Sipi alakja a semmibe vész….

A lemez hamarosan megjelent kétoldalas dvd-n, amelynek videóoldalán egy 50 perces felvétel látható Sipi utolsó bulijáról, a 2007. szeptember 7-i debreceni koncertről. Ezzel vált teljessé a búcsú és az életben tartás rítusa.
„A zenekart ért szomorú veszteség ellenére a Djabe erősebb, mint valaha. Bizonyítja ezt a Steve Hackettel közösen megrendezett jótékonysági és emlékkoncert Sipos András emlékére, vagy a Take On album frissessége, sodrása. Az új cd méltó folytatása a zenekar eddigi hagyományainak, az általa képviselt zenei értékeknek. Barabás Tamás zeneszerzői képessége magába integrálja a zenekar tagjainak minden tudását, egy új minőséget hozva létre ezáltal. A kompozíciók frissek, egyediek, mégis ismerősen csengenek. Világzene Magyarországról, Azerbajdzsánból, sajátos, a jazzt több felől megközelítő előadásmódban. A koncertek ennek a hangzásnak a visszaadására hivatottak” – értékelte a Djabe újjászületését a hzo.hu oldal.
Hasonló pozitív fogadtatásban részesült a lemez egy szlovéniai kritikus, Rok Podgrajšek részéről, aki a 10-es skálán 8-ast adott a Take Onnak.
„Nem lehet hallani minden utcasarkon a Djabe nevét, sőt jazz vagy progresszív rock összejöveteleken sem mindig. A Djabe bizonyos fokig elveszett a progresszív rock, a jazz és a világzene határain belül. Hozzátartoznak mindegyik műfajhoz és egyikhez sem. Zenéjük túllépi az egyszerű műfaji meghatározásokat, amely nagy dicsérete a zenéjüknek, de azt is jelenti, hogy nem találta meg igazán a maga fészkét. Nemrégiben a Djabét súlyos tragédia érte énekesük, ütősük, Sipos András, azaz Sipi elvesztésével. A Take Onon hallhatók Sipi utolsó felvételei. Az albumon szerepel egy neki ajánlott kompozíció, a Los Sipos. A dvd-n minden benne van, ami nagy a Djabéban, köztük egy remek koncertfelvétel a Debreceni Jazz Napokról. A Djabénak jól felismerhető a hangja, nehéz lenne összetéveszteni bárki mással, de egyik albumuk sem hasonlít a többire. Mert a Djabe nem szorul sem műfaji, sem más korlátok közé, úgy bármikor bármilyen hatáskombinációt használhatnak. Miközben a fő kifejezési nyelvük szinte mindig a jazz (ezen a lemezen is), mindig megtalálják annak szellemes módját, hogy beépítsenek más zenei elemeket, akkor is, amikor az ember a legkevésbé várja tőlük. Itt hallunk latin zenét, cigányzenét, folkot, rockot és időnként még klasszikust is. Ez kaotikusnak tűnhet, de a Djabe úgy áramoltatja a zenét, mint egy folyót, olyan erőteljes zenei minőséggel, amely megérinti szívünk legmélyebb rekeszeit is. Zenéjük nem csupán intelligens fordulatokkal és csavarokkal, hanem érzésekkel is teli. Érezhető, hogy mennyire szeretik a zenéjüket és ez tükröződik a kompozíciókban is. Podgrajšek külön kiemelte a kétoldalas dvd ötletét, amelyet nem csupán a Sipi előtti tisztelgés miatt tart jó választásnak: „Egy lemezen hallható a legújabb Djabe-stúdióalbum és egy élő előadás, amelyben a zenekar a legjobb. Szabad kompozícióik még nagyobb szabadságot adnak a variációkra. A Djabe valóban laza együttes, amely imádja a koncerteket.”

2011_in_the_footsteps_of_attila_and_genghis_2cdA 2010-ES ÉVET A ZENEKAR SZARAJEVÓBAN KEZDTE, majd márciusban Madrid és Thaiföld következett. 2010 augusztusában a Djabe special guest  Steve Hackett formáció kelet-európai turnéra indult. A koncertsorozat Kalinyingrádban kezdődött, majd Budapesten következett a Djabe 15 ráadáskoncert. Magyarországon még megálltak Debrecenben és Pécsett. Pécsről Bécsen keresztül Szófiába repült a zenekar, innen ment a banskói fesztiválra. A szerbiai Nisville Jazzfesztivál után a körutat Belgrádban zárta a csapat. A koncerteket rögzítették Magyarországon, és egy dupla cd-n jelentették meg. Az első korong debreceni, a második pécsi felvételeket tartalmaz. A hanganyag mellett koncertvideók is felkerültek a kiadványra. Az első cd-n lejátszható filmet a szerb televízió készített a nisville-i koncerten. A második korongon a formáció 2008-as malajziai koncertjének részlete látható.
Erről a kiadványról hallgassuk meg Gregorits Jánost, a JazzMa kritikusát:
„A dupla album az együttes múlt évi, Oroszországtól Bulgáriáig vezető kelet-európai turnéjának koncertfelvételeiből áll. A Djabe meghívta erre a turnéra vendégszólistának a Genesis rockegyüttes egykori kulcsemberét, Steve Hackett angol gitárost, aki az albumhoz saját útinaplót is írt. (Ebből még azt is megtudhattam, hogy a tragikus véget ért színész-énekesnek, Vlagyimir Viszockijnak, Kalinyin­grádban szobra van!) Hackett négy, részben saját kompozíciót – köztük két Genesis-számot – hozott magával, hozományként. Közülük kiemelkedik az „In That Quiet Earth”, amit Hackett játéka külön is hitelesített. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Djabe kitűnő tagjainak erre a hitelesítés-re szüksége volt, de a darabhoz társszerzőként is kapcsolódó vendég közreműködése ezt a pluszt kétségtelenül magával hozta. A Djabe tagjai egyébként olyan sok­oldalú muzsikusok, annyiféle stílust tudnak megszólaltatni (és egymással vegyíteni), hogy e tekintetben Hackett van inkább hátrányban velük szemben, ő sokkal egysíkúbb. Jazzisták vagyunk, mondjuk ki nyugodtan; ebben az idiómában például Hackett nem tudna – igaz, nem is akarna – lépést tartani a Djabe tagjaival! De hát ilyenről persze szó sem lehetett, mert a vendég saját stílusát játszotta, a zenekar pedig mindvégig szerves egységben volt vele. Ők ezt is tudták, a kémia stimmelt. Nekem igazán a Djabe saját számai tetszettek, ezek közül is az Erdő, Erdő és a Doromb. Nem titkolt jazzirányultságom miatt is első számú kedvencem ez utóbbi szám, a be-bop ízű, nyaktörően gyors témával, amit a basszusgitár unisono (!) együtt játszik. Nyilvánvaló, hogy Barabás Tamás extraklasszis a basszusgitáron, amit ezzel a nyitó darabbal méltóan demonstrált is. Kovács Zoltán nagyszerű a billentyűs hangszereken, technikája magas színvonalú, jazzes frazírozása jólesően csiklandozta fülemet. Érzem, kezdek kissé egyhangúvá válni: a többiekről is csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. A zenekar másik Kovácsa Kovács Ferenc, aki trombitán és hegedűn játszik és szólót énekel. Róla volt szerencsém már 1996-ban is szólni, jogelődünkben. a MaJazzben, a Dresch-kvartett Túl a vízen című albumáról írt kritikámban. Ezt tulajdonképpen változtatás nélkül megismételhetem: »egyszerűen nem lehet feledni Kovács produkcióját a hegedűn és a trombitán, nem is tudtam eldönteni, melyik szólamot játszotta jobban. Talán a hegedűt, ízlésem szerint, persze ezzel lehet vitatkozni.« Véleményem változatlan. Égerházi Attilának úgy gitárjátékát, mint kompozícióit nagyra tartom, meghatározó alakja a Djabának. Banai Szilárd az együttes fundamentuma a doboknál, aki a fentebb említettekkel azonos, magas színvonalon muzsikált, mint ahogy Koós-Hutás is, a trombitán.”
2011_csopikepDe Steve és a Djabe együttműködése nem állt meg itt: 2010 novemberétől már az angol muzsikus hackettsongs.com című honlapjáról is meg lehetett rendelni a magyar együttes kiadványait. Emlékezzünk: az egész úgy kezdődött, hogy a Gramy forgalmazta Steve lemezeit…
A Steve-vel bonyolított turné előtt 2010 júniusában mintegy pihentetésképpen a fiúk átugrottak Rochesterbe – immár negyedszer hívta őket meg John Nugent –, és ha már ott voltak, mindjárt négy telt házas koncertet adtak! Rochester után közvetlenül Bukarest következett, majd Luxemburg. Ezután ismét ellátogattak a romániai Garana Jazz Festivalra. Ezen és a buka­resti koncerten Feri helyett Koós-Hutás Áron játszott. 2009-ben Szlovéniában két koncerten, majd Krétán is helyet­tesítette a fiatal trombitás a Djabe ikonját. Szeptemberben már Ferivel látogattak el a fehéroroszországi Brestbe.

2012_down_and_up_2lp_cdVANNAK NEVEK ÉS CÍMEK, amelyeket nehezen jegyzek meg, valószínűleg azért, mert másra asszociálok. Ilyen volt a Djabe 2012-es albumának címe, a Down And Up, e könyv írásának korai szakaszában többször is Down and Outnak írtam-mondtam (ki is kaptam érte Attitól!), egyetlen mentségem bluesos neveltetésem, hiszen ez
a kifejezés jól ismert e körökben (Nobody Knows When You’re Down and Out – énekelte Bessie Smith). De azért végül szerencsére megragadt bennem a Down And Up is. 
Nagy tanítóink mondták: nem tudjuk, hogy milyen a fény, ha nem ismerjük a sötétséget. És azt is, hogy a legmélyebb ponttól csak felfelé vezet az út. A Djabe ugyan 2008 és 2011 között fantasztikus sikereket ért el a koncertszínpadon, nem kerültek mélypontra Sipos András elvesztése után sem, de mégis időbe telt, amíg kikerültek egyfajta alkotói válságból, amelyet kétségkívül Sipi hiánya okozott. Éppen ezért találó a Down And Up cím, mint ahogyan nyilván tudatos válasz­tás volt, hogy az új album élő lemezbemutatójára 2012. november 30-án, András-napon került sor az IBS-ben.
Bár a zenekar a borítón alulról tekinget felfelé, a címadó darab kapaszkodó trombitaintrója után elég gyorsan eléri a kívánt magasságot, és a darab egy gólya méltóságteljes szárnycsapásaival száll. Azért Öcsi, Ko (tangóharmonika-hangú billentyűkkel) és az immár elmaradhatatlan Steve gondoskodik a fenti látvány sokféleségéről. (Amikor e részt írtam, és közben szólt a zene, párom mellettem ült, horgolt, és keze a Down And Up ritmusára járt. Vagy csak én láttam így?)
A Take A Deep Breath minden, csak nem jógagyakorlat, inkább életvidám, börtönéből szabadult funky, amelyben Ko amolyan ‚70-es évekbeli, Return To Forever-es szólót produkál, és helyet csinál John Nugent tenorszaxofonjának. Az Awakening City melodikus hajnalhangulatára mindenki kedvére asszociálhat, de azt állítom, hogy ha ilyen atmoszférában ébrednénk, talán nem lenne annyi idegbeteg, stresszel teli ember. Pedig néha nem kell hozzá más, csak egy kis meghittség, egy kis egymásra figyelés. Ezt mondja el Attila akusztikus gitárja és egy újabb vendég, Veress Gábor fuvolája.
Erre a számra csak koreografált táncot lehetne lejteni, mert a páros és páratlan ütemek parádés rendjét a végére még aprózással is fokozza a ritmusrészleg” – írta Libisch Károly a No Chance For Dance-ről, amelyben Tomi bonyolítja tovább a tempót, Attila viszont ideiglenesen lecsendesíti.
A gyermek nem csak a moziban, a zenében is hálás téma: az Almi & Kitti Tomi ikerlányainak szól, tele tiszta romantikával, komoly játékossággal. Azért ne féljünk, mert amikor már azt hinnénk, hogy átcsap valami édeskés popba, akkor mindjárt megbolondítják valami váratlan futkározással… Az I Remember viszont már laza etno-jazz-rock ötvözet, amelyben Ko úgy szüli meg szintetizátorszólóját Malik Mansurov tardallamaiból, hogy az egész másfelé indul el, Feri trombitája pedig Steve gitárjával kergetőzik. A Dark Soup azóta már állandó repertoárdarabbá vált. Nem csoda, hiszen már az első egy percében balkáni és közép-ázsiai népzenei motívumokba lép bele egy angolszász rockhang. Ebben a darabban még annyira sem következik semmi egymásból, mint az I Rememberben, Feri „fürge lábú menyecske” kezdetű magyar betétjét álomszerű basszussal vezeti fel Tomi (elvégre egy „megétetésről” van szó…), miközben a végén Szilu „kiegyenesíti” a ritmusokat…
A Five Months Later a lemez legnyugodalmasabb darabja, Attila és Feri témavezetésével, bár azért hallunk benne néhány kígyóként tekergő, felgyorsult hangsort. A Hills of The Valley ismét nagy etnotalálkozó, Malik mellett Balogh Kálmán cimbalma, Bede Péter furulyája szól, miközben Öcsi sokforrású hegedűje Atti gitárjára reagál.
A völgy dombjaiban így valósult meg a világfalu.
2009-ben Steve Out of The Tunnel’s Mouth című lemezén szerepelt a Last Train To Istambul című dal, amelyet a Djabe ihletett és amelyben Feri hegedült. A közös koncerteken játsszák azóta is. Ugyanennek a lemeznek a bónusz cd-jén szerepelt még egy angklungozás. Három évvel később elérkezett az idő, hogy  Barabás Tamás „Hackett-dalt” prezentáljon: Steve felesége, Jo Hackett írt hozzá szöveget, Tears For Peace címmel és ebből nem csupán a Down And Up záródala született meg, hanem egy klip is, amelyet Budapesten forgattak 2012 decemberében. A fekete-fehér kisfilmnek egyik főszereplője egy tank, amelyet Steve vezet, majd, miután megafonon magyarul (!) keresi a Djabe-fiúkat, felveszi őket és végiggördülnek fővárosunkon. Steve-é a szólóének, Herczeg Judit és a magyar zenészek vokáloznak. A klip végén egy felirat, idézet Stevetől: „Meggyőződésem, hogy nem normális az, aki háborút indít.”

A dal és a klip születéséről hallgassuk meg az alkotókat és szereplőket. E vallomások a Djabe-naplómban említett stúdióbeszélge­tések során hangzottak el.
Tomi: „Teljesen más lett a téma, a dal, mint amire eredetileg gondoltam. Malajziában voltunk, karácsony körül. Számunkra teljesen idegen volt a környezet, és ebben a hangulatban több dalt is elkezdtem írni, amelyeknek nagy része néhány évvel később a Down And Upon jelent meg. Ezek között volt ez is, már alapjaiban kissé poposnak tűnt, elég sokáig fiókban maradt, nem gondoltam volna, hogy egyszer rákerül egy Djabe-lemezre. A Tears for Peace munkacím volt, a Tears For Fears együttesről, a ,80-as éveket idéző melódiáról jutott ez eszembe. Később már a hangszerelést szándékosan e kor divatja szerint csináltam meg. Mivel úgy gondoltuk, hogy ezt énekelni kellene, megmutattuk Steve-nek. Annyira megtetszett neki és feleségének, Jonak, hogy azonnal megihlette őket, de ragaszkodtak hozzá, hogy ez maradjon a címe. Én ugyan nem gondoltam arra, hogy ebből egy békedal lehet, de hagytam a dolgokat folyni a maguk útján. Aztán, ha már háború, jött Attila tankos ötlete…”

„Ha az átkozott hideget félretesszük, azt az érzést, amikor mínusz fokban hozzáérsz egy tankhoz, akkor nagyon élvezetes volt a forgatás. Nem tudtuk, mi fog abból kisülni, hogy felülünk egy tankra és körbemegyünk a városban, hogyan reagálnak majd rá, beugrik-e majd az embereknek ,56, a háború…”
„A basszusgitárom végig bent volt a tokjával a tankban. Úgy gondoltam, hogy életveszélyben lennék az éles vasak között állva, ha bármilyen hangszert elővennék – akár egy hirtelen fékezésnél…”
Feri: „Operetthadseregben voltam. Főiskola után behívtak, mielőtt beléptem volna egy szimfonikus zenekarba, és miután nem adták ki a kikérőmet, öt hónapig munkaszolgálatot végeztem mindenféle börtönviselt arcokkal. Jó kis közeg volt. Én építettem a békásmegyeri lakótelep egy részét, fegyvert tisztogattam, lövészversenyeken vettem részt. Aztán megkaptam a passzusomat és két év, négy hónapig elzenélgettem a seregben.”
„Embert próbáló volt egész napon egy fagyott tankon ülni, de jól szórakoztunk. Steve is nagy szeretettel és önfeláldozással csinálta végig. Sok ilyen élményünk volt vele. Szlovéniában még egyszer focizni is hívtuk, megrúgattuk vele a sikergólját …Én voltam az, aki valódi hangszert fogott a kezébe, egy fém egy másik nagy fémen. Valahányszor a számhoz emeltem, ráfagyott, levettem, próbáltam melegíteni. De ez semmi ahhoz képest, amikor élőben kell játszani szabadban, például szilveszterkor. A hidegben a fémek lemennek, a fák pedig fel, a teljes játszhatatlanságig. Lehet, hogy másik hangnemet is kell választani. A klipnél szerencsére a zene már fel volt véve.”
„Sokan jártak az utcán és mindenki fotózott, felkiabáltak nekünk. Mintha valaki azt mondta volna, hogy márciusban újra kezdjük. Amikor 2006-ban elindult egy tank Budapesten, azt egy hadviselt ember vezette és a mai napig nem világos, hogy előre kitervelt akció volt-e… a mi esetünkben mindenki értette, hogy forgatás van, mert egy nagy kamionon vitték a tankot.”
„Az emberek annyira tele vannak nyomva mindenféle hatásokkal, hogy nem tudom, hogyan lehetne hozzájuk eljuttatni egy ilyen békeüzenetet. Számomra nagyon érdekes képsor volt, hogy amikor Kelet-Ukrajnában azok az anyák, akiknek megölték a fiait, és elkapták a gyilkos különítményeseket, nem koncolták őket fel, hanem szinte megölelték őket, és azt mondták: menjetek vissza, és mondjátok meg a feletteseiteknek, hogy ne lőjenek, mert ugyanúgy lehetnétek a mi fiaink…
a mi klipünk sem áll messze ettől. Vagy gondoljunk arra, hogy milyen súllyal esik az emberek szívében
,56 és fel vagyunk-e készülve egy nálunk is kiteljesedhető háborús helyzetre. Hogy kerülhet az ember egy parancs alá háborús kötelezettségben? Inkább öleljük meg azt, aki maradt… Vannak törvényszerűségek, amelyeket elő lehet hívni és zavarosítani lehet a környezetet. Ha az emberek jobban látnák saját vágyaikat és lehetőségeiket, akkor nem szaladnának bele olyan helyzetekbe, hogy kénytelenek legyenek önmagukat feláldozni.”
Ko: „Jó érzés volt harckocsin billentyűzni, kicsit tartottam az időjárási körülményektől, a hideg tanktól, de valahogy a közegtől mégis bemelegedtünk. A forgatás napjára nyirkos, esős idő lett, szegény Steve elég nehezen is bírta, de nem lett semmi komoly baja. Egyébként meg életre szóló élmény lett, sokat poénkodtunk közben, ez a légkör maradt meg leginkább bennem. Izgalmas jelenség voltunk a városban, amire sokan felfigyeltek. Nem vettem észre, hogy bárki megijedt volna attól, hogy egy tankkal közlekedünk az Andrássy úton.”
„Gyerekkoromban az orosz laktanya közelében laktunk, néha még be is másztunk, aztán futottunk. Tankban azonban ekkor ültem először.”
Attila: „A Djabe korábbi dalaiban általában world music-jellegű ének volt, vagy Sipinek valamilyen afrikai motívuma, ilyen volt a Djabe című dal, a későbbi klipek inkább koncertekről szóltak. Tamás megírta ezt a dalt, Steve felesége, Jo, megírta a szöveget, amelyen Steve itt-ott változtatott a felénekléskor. Úgy gondoltam, hogy ez a dal kellemes, elég populáris jellegű, bár nem a mai divatokat követi, és ezért szerettem volna, ha klip is születik hozzá. Ezzel a zenekar tagjai mind egyetértettek. Hozott is némi nézettséget, bár azt nem lehetett várni, hogy a zenés csatornák állandóan műsorukon tartják, de Steve miatt külföldön is sok helyen átvették.”
„Nagy szerelmese vagyok a filmnyersanyagnak, magam is szoktam szuper 8-as technikával felvételeket készíteni. De ez kevés lett volna. Vermes Iván operatőr barátommal tanakodni kezdtünk, hogy milyen technikát tudnánk bevonni, ami még meg is fizethető. A 16 mm mellett azért döntöttünk, mert annak szemcséssége jól jön ehhez a hangulathoz, filmesebb a hatás. Sajnos nagyon megy ki ez a technológia a divatból. A nyersanyagot, amelyre forgattunk, részben a Kodak raktárában találtuk, már-már lejárt szavatossággal, részben pedig Amerikából hozattuk. Vermes Iván ráadásul filmes operatőr, akinek megvolt a tudása és elhivatottsága ehhez a munkához. Próbáltak engem győzködni, »hogy jó lesz videóval, majd lefeketítjük«, de aki ezt a klipet megnézi, érzi, hogy ez egy hamisítatlan filmes hangulat.”
„Meg kellett találni azokat a helyszíneket, amelyek ehhez a békedalhoz illőek, amikor meghallgattuk Jo szövegét, egyértelmű volt a tartalma. Bár Magyarországról nézve ezek a gondolatok talán kicsit általánosabbak annál, mint amit mi, magyarok, akik ,56-ot megéltük, érzünk, de mivel ez egy nemzetközi produkció volt, megpróbáltuk kicsit ironikusan, mégis azokkal az eszközökkel illusztrálni, ahogyan ez le van írva. Ezért választottuk a tankot mint szimbólumot, amely a világ abszurditását kifejezi, aztán felszálltunk rá és énekeltünk. Az utcán pedig az emberek jöttek, nevettek, felmásztak a tankra, fényképezkedtek. Ebben benne volt, hogy ez az, ami egy tankkal jó történhet. Jöttek a japánok, ölelkeztek velünk – erről kell szólni a világnak, hogy békében, egymás mellett éljünk. A tank megszervezése valóban nem volt egyszerű, de beírtuk a keresőbe, hogy www.tankberles.hu, és valóban volt ilyen oldal. De hogy logisztikailag felkerüljön, hogy a lábán menjen a VIII. kerületben, hogy bronzvasárnapon, a belvárosban tudjunk forgatni, amikor az utcák tele vannak, ahhoz komoly szervezőmunka kellett. Engedélyek, menetrend, helyszínek biztosítása… a kamerabérlet, a szakemberek miatt két napba kellett sűrítenünk a forgatást, és Steve-nek is csak ennyi ideje volt. Amit lehetett, házilag oldottunk meg, az operatőr-rendezővel szorosan együttműködtem, szerveztem, és még szerepeltem is. Ráadásul előző nap, november 30-án volt a Down And Up lemezbemutatója, másnap reggel már forgattunk. Amíg mi koncerteztünk, a rendőrség már ürítette le az utcát a régi Ganz gyárnál. De mindenki nagy lelkesedéssel vetette bele magát, így ezeket a nehézségeket könnyen áthidaltuk. Mindössze egyszer igazoltattak bennünket a Hősök terén…”
„Az utómunkálatok alapvetően komputerrel készültek. Ezt kellett összevágni a zenével egy komplett videofolyammá, amit aztán fényelni kellett. Én magam vágtam össze az anyagot. Elkövettük azt a hibát, hogy nem csapóztunk, és mivel hang nélkül forgattunk, többszöri megállással, mindent szájról meg kézmozgásokból kellett összerakni, és kitalálni. Iván végül feladta ezt a munkát, ekkor vettem át, és két napig szinkronizáltam. Amikor összeállt egy hatalmas nagy mátrix, akkor választottam ki, hogy mi kerüljön bele a klipbe. Ekkor kapcsolódott be Iván és készítettük el a végleges változatot. A szuper 8-as szerepet kapott a Columbus hajón készült felvételeknél, ahol rávetettünk magunkra korábbi filmekből, Hollandiából, Mongóliából, és ezek különleges hatást keltettek.”
„Amikor a trailerrel, amin a tankot vittük, megfordultunk a Deák téren, no, az egy szép mutatvány volt. Átrajzoltuk egy kicsit Budapest közlekedési térképét. Amikor az Útinformban bemondták, hogy forgatás miatt lezárnak egy utat, jó érzés volt tudni, hogy ezek mi vagyunk. Siker volt, hogy le tudtuk tenni a tankot a macskakőre. Ami megmaradt még, az a hideg, ráadásul az eső is esett. Szilu nem volt hajlandó elővenni a dobjait, mert biztosan tönkrementek volna, és én sem vettem elő elektromos gitáromat, ezért játszom akusztikus gitáron. Kitettünk egy billentyűt, ezzel a zenekari kiszerelés kisebb lett a tervezettnél. Steve meglepően nehezen mászott fel a tankra, alulról toltuk, felülről húztuk, betettük és úgy maradt. Amikor megálltunk melegedni, őt körbebugyoláltuk, kapott egy pálinkát – különben ő sosem iszik, de amikor teát kínáltuk neki, mondta, hogy most egy pálinka segítene…”
Szilu: „Polgári szolgálatosként töltöttem a katonaságot, főiskolán tanítottam. Azok az évek nagyon fontosak voltak számomra önmagam felépítése szempontjából, semmiképpen sem szerettem volna, ha kiesnek.”
„A tankos jelenetet sosem fogom elfelejteni. Azóta is, ha megyek az Andrássy úton vagy a Hősök terén, sokszor eszembe jut, hogy mi ezt a területet annak idején elfoglaltuk.
„Nagyon hideg volt, és egész nap dolgoztunk. Aki megnézi a klipet, nem gondol arra, hogy ez milyen kemény munka. Ezzel együtt nagy élmény volt, nemcsak a tank, hanem a Columbus hajón készült felvétel, a rávetítésekkel egészen elképesztő hatása lett.”
„Maximálisan azonosulni tudok a dal gondolatai­val, de arról nincsenek visszajelzéseim, hogy azok, akik megnézik, mennyiben érzik át a háborús félelmeket.”
„Az emberek mindig szeretik, ha belekeverednek egy filmforgatásba. Bennünket is filmeztek, fotóztak. Nem éreztem, hogy bárki félt volna, már azért sem, mert a tank nem a saját lánctalpán ment.”
És végül Steve, akivel élményeiről Attila beszélgetett: „Tetszett nagyon a melódia, a legnehezebb dolgom a hangsúlyokkal volt. Az általam szokott frazírozástól eltért a dallam, inkább jazzes volt. A vokál olyan volt, mintha egy fúvóskar szólalt volna meg. Különböző oktávokban próbálkoztam az énekléssel, végül egy önmagamhoz képest magas fekvésben énekeltem. Jó a dal üzenete is, helyi és globális értelemben egyaránt. Vannak helyek, ahol újra feltámadtak bizonyos náci irányzatok és erősödik a nacionalizmus. Sok helyütt útlevél nélkül lehet közlekedni Európában, másutt meg ferde szemmel néznek az idegenre. Jó lenne, ha senki nem félne senkitől. Jo, aki a Tears For Peace szövegét írta, egész életében nagyon kötődött a békéhez. A zenére kellett írnia, ez vezette. Csak először volt nehéz, amíg a zene nem ment bele a fejébe. Az embereknek meg kell érteniük egymást, a háborúnak az egyénekre gyakorolt hatását. Életemben először ültem tankon. Jól szervezetten ment a forgatás, nem zavarta meg az embereket, akik látták, szerettek volna részt venni benne. Persze fontos, hogy az emberek megértsék a tank és a szöveg üzenetét. Volt annak idején a Genesisnek egy dala, The Knife címmel, és az emberek azt hitték, hogy a militarizmus mellett vagyunk. Én békepárti vagyok. Az én nemzedékem nagyon szerencsés, mert az első volt, amely megúszta a háborút. Első magyar kapcsolatom Pallai Péter tanár volt. Iskolámban szinte csak angolok voltak, osztályfőnököm Japánban volt hadifogoly. A gitár nekünk is a szabadság szimbólumát jelentette. A zenészek természetüknél fogva a béke követei a különböző emberek és kultúrák közti kapcsolatok építésével. Az a baj, hogyha a szélsőségesek a hangadók. Én is mindenhonnan kölcsönzök, ahogyan azt a Djabe teszi. Ha a Djabe angol vagy amerikai lenne, akkor »progresszívnek«, vagy »crossovernek«
neveznék. Ha visszatérnénk a
falusi szemlélethez, a világ sokkal szegényebb lenne.”
A Down And Up persze nem ér itt véget, mivel ismét egy enhanced cd-ről van szó. Láthatunk egy bécsi élő felvételt a Dark Soupból, és halljuk Steve Camino Royale című dalának a Djabéval kiegészített változatát, amely más változatban, de felkerült Hackett Genesis Revisited II. című albumára. A dal eredetileg Steve 1982-es Highly Strung című lemezének nyitódala volt, ezt követően hozta létre saját független lemezkiadóját, a Camino Recordsot. Lemezének nyitódala volt. Ezt a verziót Tomi hangszerelte Steve elmondásai és kérései alapján, melyek egy 1975-ös New Orleans-i álmán alapultak. A Genesisszel turnézott akkoriban, a Lamb Lies Down On Broadway albumot mutatták be Amerikában. A jazz-es hangvétel nem véletlen…
„A Down And Up mindenekelőtt egy nagyon friss hangulatú lemez, egy újabb mérföldkő a Djabe sikerekben gazdag pályafutásában. Ötpontegyben bitang jól szól, úgyhogy azoknál, akik erre, valamint a fantáziadús, jazz-zel, prog-rockkal kacérkodó, összetetten könnyed, és rendkívül egyedi zenei élményre gerjednek, ennek a lemezpolcon a helye” – írta róla a JazzMa.
„Az albumot végighallgatva a Djabétól megszokott friss, sokszínű zenei utazásban vehetünk részt, és ezúttal is megmutatja új arcait az együttes. 10 új szám, hangulatok az elmúlt évek tapasztalataiból – lent és fent. Barabás Tamás basszusgitárjátékát világszerte elismerik és szeretik. A Down And Up albumon most szinte minden hangszeren játszik, melyből kiemelhetjük kiváló gitárjátékát. Bizonyára kevesen tudják, hogy eredetileg szólógitárosként kezdte pályafutását. Banai Szilárd az utóbbi pár évben az egyik legmagasabb szinten jegyzett dobossá nőtte ki magát, melyet nemzetközi elismerései is bizonyítanak. Egyedi ritmikai és muzikális megoldásai élvezetes színt adnak a kompozícióknak. Égerházi Attila gitártextúrája alapvető jellemzője kezdetektől fogva a Djabe hangzásának. Ezen az albumon az Awakening City és a Hills Of The Valley című számok képviselik ezt a világot. Kovács Ferenc a tőle megszokott zeneiséget hozza trombitán és hegedűn. Külön figyelemre méltó a Dark Soup című számhoz írt érdekes szövege, melyet karakteres énekstílusában ad elő.
Kovács Zoltán zongora- és billentyűjátéka az évek során egyre fontosabb elemévé vált a Djabe zenéjének, melyről ezen a kiadványon is meggyőz bennünket” – méltatta a lemezt a Rockstar.hu
A Djabe nem is lenne Djabe, ha e lemez megjelenési formája megállt volna ennél az egyszerű cd-nél. Hamarosan megjelent az album dupla lp-változata, amelyben három oldalt tesz ki az eredeti zeneanyag, és a negyedik oldalon hallható a Camino Royale, valamint a Firth of Fifth és a Dark Soup koncertfelvétele. Volt olyan kritikus, aki szerint úgy tűnik, mintha a vinylverzió fontosabb lenne a zenekarnak, mint a cd… 2013 elején pedig már ott volt az 5.1 surround hangzású dvd audio/video változat is.

2014_forward_2lp_cd„TUDATOS VOLT A CÍMVÁLASZTÁS, hogy »előre« haladunk. Akárcsak az előzőnél, amelynek Down And Up (Lent és fent) volt a címe. A zenekart is megtépázta a 2008 utáni időszak, de aztán sikerült talpra állnunk. Majdnem négy év telt el akkor az utolsó, a Take On óta. Nemcsak azt akartuk jelezni, hogy továbbléptünk abból az állapotból, hanem a Miskolci Szimfonikus Zenekar bevonása is új színnel, új térrel gazdagította a lemezt. Mindig figyelünk arra, hogy amit a Djabe eddig képviselt, az maradjon meg, de jöjjenek az új dolgok! A kompozíciók eleve úgy készültek, hogy nagy teret adjunk a szimfonikusoknak” – nyilatkozta a megjelenéskor a Népszavának Attila.
Azóta is számtalanszor hallottam ezt a lemezt, élőben is legtöbb darabját. Most mégis azt a kritikát veszem elő, amelyet akkortájt írtam a Gepnarancs.hu oldalra.
„A Szabadság Hang-csakrái
A Hangnak nincsen külön csakrája az emberi energiaközpontok között, miként a Szabadság­­nak sincsen. Pedig mennyire szükségünk lenne mindannyiunknak, hogy meghalljuk és kimondjuk a Szabadság Hangjait. Szerencsére az ember rendelkezik azzal az óriási, végtelen, elérhetetlenül távoli, mégis itt a Földön megragadható dimenzióval, amit Zenének hívunk. Azokkal az ősrobbanásfoszlányokkal, amelyek mindenkiben másképpen szólalnak meg, soha nem állnak meg, soha nem fagynak meg, hanem mindig előrevisznek, ha már nem tudjuk lerázni a sokszor magunk teremtette béklyóinkat. Ezzel a Hang-csakrával gyűjtünk erőt, hogy haladjunk a magunk hívogató, ismeretlenekkel teli útján. Pontosan ezt teszi a Djabe, mint már annyiszor, új lemezén, amelynek címe Forward, azaz előre. A címadó nyitány, amelyet nagyzenekarral indítanak, majd bekapcsolódnak az együttes hangszeresei is, egyszerre fenséges és izgalmasan játékos, komoly és szertelen. Miket tartogat számunkra fényes útvesztőnk! A Lava Lamp boszorkánykonyha és izzó kráter, amelynek közepén egy keleti mesevilág szólal meg palackból kiszabadult dzsinnekkel, szeleket támasztó varázslókkal. Malik Mansurov ősi lantos hangszere, a tar magától értetődően kapcsolódik be Kovács Ferenc trombitájába, John Nugent szaxofonjába és Steve Hackett gitárjába, a motívumok násza pedig egyetlen nagy virágokkal borított ágy lesz. A Hang Out mintha csak arról szólna, hogy ne rohanjunk, nézzünk széjjel, engedjük magunkhoz az érzeteket, színeket, illatokat, és hagyjuk őket leülepedni, hogy a nyugalom pillanataival is gazdagodjon lelkünk, miközben – itt és és másutt is  – segít lélegzésünk ritmusát megtalálni a mosolygó izlandi óriás, Gulli Briem, különleges dobjaival. Vajon csak én hallom ki a Mr. Eastből az arab–török és a klezmer hangok egymásra utaltságát, beleoltva egy szédítő ragába? A Life Spirit alcímei is segítenek az eligazodásban, hiszen egy erdei bolyongásról van szó (»Az emberélet útjának felén«), a természettel való egyesülés meditatív hangulatát jeleníti meg, egyes dallamait akár »genesiseseknek« is hallhatnánk: nemcsak a Djabe hat Steve-re, hanem fordítva is. A Wind Tale a hangzó pasztellszínek darabja, amely 2004-es felvételeken alapul. Itt még hallhatjuk a zenekar egyik alapítójának, Sipos Andrásnak avatott ütős játékát. A záró My Day pedig, ahol a kisegyüttes és a nagyzenekar totális egységbe olvad, azt a filozófiai igazságot juttatja eszembe, hogy minden tökéletesen megélt nap olyan, mintha egy teljes életet éltünk volna át. És másnap minden kezdődik elölről. Ahogy a Djabénál is, minden újabb lemezzel, miközben mindig önmaguk maradnak.”
Hozzám hasonlóan érzett a lemezzel kapcsolatban a Dalszöveg.hu bírálója: „A Forwardot csak úgy érdemes hallgatni, ha van időnk hosszasan elmélyedni a hangszerek alkotta rétegekben és hangulatokban, leforgatni hozzájuk belső filmünket. A cím csak útmutató, a szövegnélküliség szabad, mindenféle kötöttségtől mentes szárnyalást ad a hallgatóknak”
Olasz Sándor, a Riff kritikusa, aki régóta nyomon követi a Djabe munkásságát, szintén felsőfokban írt a lemezről, megerősítve, hogy az együttes jó úton jár.
„Szimfonikus zenekar és az ún. könnyűzene bármelyik irányzatát képviselő (pl. rock, jazz) formáció közötti érvényes fúzió feltételeinek sorrendje véleményem szerint az alábbi: idő, invenció, pénz! Nem pontosan így gondoljátok? Sejtettem, hogy magyarázni kell a bizonyítványt. Azt például, hogy miért az időtényező az első nálam. Mert patinás, és alapjában véve sikeresen működő, a maga kategóriájában szinte mindent elért, szinte minden lehetséges variációt kimerített csapatnál merülhet fel reális igény arra, hogy immár valóban ennek kell következnie. (Az üzleti alapon működő, hasonló leosztású popvállalkozásokat gyorsan felejtsük el.) Invenció? Igenis szükség van rá – ilyenkor is! Régi, ismert szerzeményekről újabb bőrt lehúzni szomorú-zenészekkel szövetkezve  típusú ötletek ritkán valósulnak meg hitelesen. Kellenek olyan újabb darabok, amelyeknek kifejezetten a szimfonikus köntös áll a legjobban! És hát a pénz… Egy szimfonikus zenekarral történő kooperációnak bizony ára van, amire elő kell teremteni a pénzt valahonnan. Mégis. Szilárd meggyőződésem, hogy a belső igénynek és a hitelességnek kell lennie az elsődleges szempontoknak. A szerencsés csillagzat alatt született Djabét ezúttal sem hagyta cserben sem az őrangyala, sem pedig a művészi ítélőképessége. Az első, címadó szerzemény első harmadát hallgatva vaktesztben meg nem mondanád, hogy Djabe-cd forog épp a lejátszóban, annyira dominálnak a miskolci szimfonikusok. Beúszik azonban Banai Szilu összetéveszthetetlenül feszes dobolása, majd a két Kovács is bejelentkezik egy-egy szóló erejéig, és persze Barabás Tomi basszusgitáron. Képbe kerülünk tehát mi is lassan! Annak érdekében, hogy egyértelmű legyen, mit is hallgatunk, a Lava Lamp (később pedig a Mr. East) című darabnál otthon maradt a szimfonikus zenekar. Érkezett helyettük – a Djabe legénysége mellé, természetesen – Steve Hackett, Gulli Briem, Malik Mansurov, John Nugent és Ron Stackman. Nem rossz névsor, ugye? Holott nincs is vége a vendéglistának, csak ehhez a számhoz szálltak be ennyien! Lett is egyfajta pezsgő, színes, mégis tömör és fajsúlyos, már-már szimfonikus hangzás, úgyhogy egyetlen szavunk sem lehetne, hogy mért épp ezen a lemezen hallhatjuk – már ha nem állt volna el eleve a csodálkozástól és a csodálattól. A lassan bontakozó, lírai hangvételű, sejtelmes-rejtelmes Hang Out (amelyet vokalisták is erősítenek) sokak kedvence lehet – erről a lemezről. A Twin Pines tipikus Djabe-darab – rövid, de erőteljes szimfonikus támogatottsággal.  A Mr. East viszont kuriózum a maga nemében: ennyire (minden ízében) keleties hangzású szerzeménnyel talán még nem jelentkezett a zenekar. Nos, ennek is eljött az ideje! A New Words alkalmat ad a »családon belüli« utánpótlás bemutatkozására. Kovács Sára (Kovács Ferenc leánya) és Égerházi Sára egyaránt szerepet kapnak a számban, amely persze nem kizárólag miattuk érdekes. Figyelj rá, milyen, amikor a szimfonikus zenekar kvázi metálra vált! A Life Spirit háromtételes miniszvit: alapvetően lírai darab, amelyben a szimfonikus zenekar »számol«: aláhúz, összead. A Wind Tale a megidézett »történelem« maga: 2004-ben készült felvételek is kerültek bele, amelyen nemcsak az akkor zenekari tag fúvós, Tóth Viktor, de az immár sajnos csak az emlékeinkben élő Djabe-alapító Sipos András is játszik! Végül a My Day. Valóban az én napom következik el mindig, amikor ezt a fantasztikus cd-t hallgathatom! (Gyakran fogom.) Tanulság márpedig van, akár a mesében: a robbanásveszélyes elegy új zenei-fizikai képlete ennyire egyszerű: Djabe + szimfonikusok. Így hát, tessenek óvatosan bánni a hangerő-szabályozóval – a falakat nem kidönteni!”
2014_szimfoHogy is készült el ez a lemez? Hogyan látták egy évvel a megjelenés után a zenészek? Erről beszélgettünk a Djabe-naplómban már említett stúdiónapon.
Tomi: „Az évekkel ezelőtt kialakított Djabe-hangzásba már bele lehetett hallani a szimfonikus hangokat: a szintetizátorokkal hol nagyzenekar, hol vonóskar szólalt meg. Reménykedtem, hogy egyszer majd igazi szimfonikusokkal dolgozhatunk. Mostanában sok együttes csinálja, hogy régi dalaikat áthangszerelik nagyzenekarra, vagy az újakhoz teszik hozzá háttérként. Nálunk nem erről volt szó, úgy igyekeztem megírni a zenét, hogy a nagyzenekar szólama önállóan is megállja a helyét, nem csak a hangszerelés részeként. Ezért is hagytuk a lemez elején, hogy önmagában játsszon a szimfonikus zenekar, és ebbe a nyitányba lépünk bele mi. Nem volt könnyű megtalálni az arányokat, hogy mindebben a Djabe-hang is megmaradjon, de minden hangszer szóljon, főleg a fortissimóknál. A lírai részeknél viszont szinte adta magát, hogy mit írjak a nagyzenekarnak.”
„A My Day-t írtam meg utoljára, magam is éreztem, hogy kellene egy basszusgitáron alapuló dal. A darab úgy született, hogy megírtam egy részt basszusgitáron, majd ehhez hozzáírtam a többiek részeit, és többször innen találtam vissza a basszusmotívumokhoz. A végén magam is meglepődtem, hogy mi sült ki a kezdeti egyszerű témából. Valóban jutalomjáték volt önmagamnak.”
„Teljes mértékben figyelembe veszem a komponálásnál a társak és a vendégek zenei és emberi egyéniségét. Tudom, hogy mit szeretnek játszani, milyen hangnemben, mi az, ami jól áll nekik. Az irántuk érzett empátia nélkül ez nem is működne. Például Malik esetében ott volt a Mr. East. Hallgattam sok taron megszólaltatott zenét arról a tájról, aztán Malik felvilágosított, hogy ezek a motívumok egy házzal odábbról, nem Azerbajdzsánból, hanem Iránból jöttek. Ennek ellenére nagyon magáénak érezte, el is kérte a kottát, hogy majd játssza saját együttesével. Nem hittem, hogy tudok neki valami újdonságot nyújtani….”
Feri: „Mire eljött az idő, hogy rájátsszak erre a lemezre, már összeállt egy olyan szép kép, ami megengedte, hogy jól érezzem magam, hogy olyanokat is megérezzek, ami majd később, az élő megszólaláskor jön elő. Egy nagyon összetett, komoly munka akkor már készen volt, ezt csak ki kellett egészíteni. És ezeknek a daraboknak még mindig van jövőjük. Ezen a lemezen minden egyes darab szerethető, mert vannak benne nagyon vagány és nagyon szép dolgok is, és a közönségünk ezzel a sokféleséggel tud azonosulni.”
Ko: „Évek óta a levegőben volt egy szimfonikus lemez elkészítése. 2013 novemberben volt egy koncertünk a Miskolci Szimfonikus Zenekarral. Steve is fellépett velünk és az ő két dalát meghangszereltem vonósokra. A későbbi együttműködés ennek a kapcsolati tőkének köszönhető. Aztán szorítani kezdett minket az áprilisi határidő, Tamással együtt napi kapcsolatban voltunk a zenekarral. Tőle először megkaptam a particsellót, a hangszerelés nélküli változatot, majd olyan fájlokat, amelyben már felvázolt egy bővebb nagyzenekari koncepciót. Erős, feszített munka volt, de mint mondani szokás, »a legjobb múzsa a határidő«. (Ko Stravinskynek tulajdonítja, de másokkal is összefüggésbe hozzák eme nagy igazságot – gnl)”
„Két olyan darab van a lemezen, amely nagyzenekar nélküli, de azok is önmagukban kerek egészek. Nyilván a Forwardot emelném ki első helyen, de utána nem tennék szívesen különbséget az egyes számok között. Ami még nagy élményem volt, hogy bár a főiskolán zeneszerzésszakosként kellett karmesteri gyakorlatot is végezni, nem sokszor jutottam zenekarhoz. Éppen ezért fantasztikus érzés volt ennyi embert koordinálni és megvalósítani velük az elképzeléseinket. Nagyon nyitottak voltak velünk szemben, sok pozitív visszajelzést kaptunk. A klasszikus zenészek általában nagyon nyitottak olyankor, amikor valami mást kell játszaniuk, egy viszonylag lazább zenei keretben…”
Attila: „Amellett, hogy megírtunk egy szokásosnak mondható anyagot, már az íráskor egy nagyobb fokozatra kellett kapcsolni, mert nagyobb volumenű hangzásban kellett gondolkodni és nem egy Djabe-symphonic-ban, ahol valamelyik nótában a billentyűk helyett vonósok játszanak. Itt egy 57 tagú zenekar működött közre, vonósok, fúvósok, hárfa, celeszte… A nagyzenekari partitúrákhoz rendelkezésünkre állt házon belül egy zeneszerző, Kovács Zoli személyében, akinek nem okozott gondot, hogy az elképzelt zenekari részek, amelyeket Tamás írt meg, eljátszhatók legyenek. Így végül valóban az szólalt meg, amit megálmodtak a srácok. Mindenki nagyon lelkes volt: Szilárd megkért bennünket, hogy hadd dobolja fel a részét otthon, de Feri is nagyon odatette magát. Az eredmény, úgy érzem, hallható. Számíthattunk barátainkra, Steve-re, John Nugentre, Gulli Briemre, Malik Mansurovra, aki több szerepet is kapott, mint amennyit eredetileg terveztünk. Csak azért nem játszanak többet, mert akkor sok dalt nem lehetne eljátszani nélkülük. A Djabe csapat önmagában is működne, de már annyira megszoktuk ezt a nyitottságot, a tőlük kapott inspirációt, hogy ezt szívesen adjuk át a közönségnek is.”
„Kedvenceim? A saját számaim közül a Life Spirit című kompozíció, amely igen erős belső indíttatásra született meg. Az abban végigmenő hullám az én lelkiállapotom változásait fejezi ki, és a vége egyfajta ösztönös módon valamiféle genesises hangzássá alakult. A középrészben klasszikus gitáron játszom zenekari háttérrel, és erre nagyon büszke vagyok, hogy ez így megszólalhatott. Nagy élmény volt számomra az a nóta, amit 2004 óta próbálunk befejezni. A Wind Tale-t még Sipivel kezdtük el. Régi barátom és zenésztársam is hallható ezen az anyagon, és nem úgy, hogy kiszedtünk valami régi sávot, amire játszogattunk, hanem egy akkor elkezdett és most befejezett kompozícióról és felvételről van szó. Tamás számai közül kiemelném a záró My Dayt, ahol az egész zenekar a basszusgitár szolgálatában áll. Már nagyon régóta vártam Tamástól, hogy megszülessen egy fretless basszusra írt, nagy ívű kompozíció. Nagyon szeretem a Forwardot, amelynek szimfonikus része önmagában is megél, az lp-változaton önállóan is hallható. Kedvencem még a Mr. East, amelyet Tamás szó szerint Malikra írt.”
Szilu: „Mindenképpen mérföldkő volt a zenekar életében. Amikor én feldoboltam a lemezt, még nem voltak meg a szimfonikus felvételek, így már csak a kész anyagot hallottam. Ez az a lemez, amelyet bármikor végig lehet hallgatni, annyira gazdag a hangzás, annyira színes, változatos az anyag. Pedig nem jellemző rám, hogy olyan dolgokat hallgatok, amikben én szerepelek.”
„Otthon vettem fel a lemez egy részét, és az is nagy élmény volt, hogy a felvétel nem azzal kezdődik, hogy az ember összepakol, bedobozol, berámol egy autóba, levezeti az X kilométert, lehordja a stúdióba, kipakol, bemikrofonoz, beáll, és mire odajut, hogy játsszon, már nincs ereje és kedve. Ez az öröm érződik a lemezen is. A zongora- és a basszusrészek ugyanígy készültek. Nagy dolog, hogy a technika már itt tart.”
„Gullival van valami azonos rezgésszámunk, ami mindkettőnkben működik. Ő is nagyon érzékeny muzsikus, nagyon figyel minden rezdülésre. Mindketten abszolút zenei oldalról közelítjük meg a dobolást. A mi hangszerünknél sok a szakmunkás, és kevesen vannak, akik nem szakmai, oldalról közelítenek a dobhoz. Nyilvánvalóan itt is sok mindent meg kell tanulni, de utána el is kell felejteni, mert nagyon fontos, hogy az, amit az ember csinál, ne ezekből a megtanult dolgokból fakadjon, hanem valami ösztönös, belső indíttatásból, amelynek a többi csak eszköze. Egyszerű dolog ez, mégis ritka. Gulliban ez nagyon megvan, ezért értjük egymást annyira zeneileg és emberileg egyaránt.”
Mint arra Attila is utalt, a Forward is folytatta a Djabe-lp-k sorozatát. Ezen a dupla bakeliten a negyedik oldal a Forward Symphonic Suité, míg az első három oldalon megjelenik az eredeti cd teljes anyaga. Ehhez is mellékelték ajándékképpen az audió cd-t, amelyen videón látható a szimfonikusokkal való közös munka felvétele, Strings are Moving Forward címmel. Nem sokkal azután a dvd-audiováltozat is forgalomba került.
A következetes lp-programról és több formátumban való kiadásról beszélt Attila abban az interjúban, amelyet 2014 őszén adott a Gramofonnak: „A művész számára az a fontos, hogy a zenei produktum egyszer csak kész legyen. Persze kész lehet egy fájl formájában is, de a fizikai kiad­­ványok rengeteg pluszt képesek hozzáadni a termékhez. A borítóval például egyedi képi világ rendelhető a zenei anyaghoz, ami alátámaszthatja a zene sugallta gondolatokat, a tartalmi mondanivalót, különösen, ha úgynevezett konceptuális albumról van szó. Láthatóan a bakelit vagy vinyl formátum túl­élte az idők viharait, tehát az a fajta élmény, amit egy lemezjátszó hallgatása a hangminőség, a hang jellege tekintetében nyújt, komolyabb zenehallgatást igényel, nem pótolható mással. A befogadó nem azt kapja így, mint amikor az autójában hallgatja ugyanazt a muzsikát cd-n, vagy szól valami a komputerből a háttérben. Ez a szempont meglehetősen erős motivációt jelenthet az alkotóknak…”
„…Szerencsére fokozatosan kezd újra kiépülni a fizikai hanghordozók rajongóinak, gyűjtőinek tábora, és az azokon való zenehallgatás kultúrája. Úgy vélem, a számítógépes letöltések nem fogják teljesen kiszorítani a fizikai hanghordozókat, és mi tudatosan törekszünk arra, hogy amíg lehet, ezeket a hanghordozókat legyártsuk. Mi hosszabb távra tervezünk. Reményeink szerint zenénk 50-100 év múlva is meghallgatható lesz, és minél több fizikai hanghordozón létezik a muzsikánk, annál nagyobb az esélye, hogy túl fogja élni a következő évtizedeket. A fájlokkal ugyan sok helyre el lehet jutni, de ha egyszer törlődnek a szerverek, minden eltűnik…”

20dim_cdTUDOMÁNYOS KÍSÉRLETRE invitálnak bennünket. Olyanra, amilyent nagyon sokan szeretnénk elvégezni, bármilyen külső vagy belső módszerrel: minél több tér- és időbeli kiterjedést akarnak feltárni előttünk. De nem kellenek hozzá űrhajók, szuperteleszkópok, sem pedig hadronütköztetők, csupán némi képzelet, no és öt muzsikus meg néhány másik, aki éppen arra járt. Ilyen meghívóval kezdődik a 20 Dimensions (a cím a borítón 2-es számrenszerben is szerepel, 10100-ként), a képen pedig 12 kezet látunk akcióban (Feri duplázik, hiszen ő trombitát és hegedűt is megszólaltat). A sci-fi-szerű előszóval és a nem kevésbé rejtélyes lezárással, amelyre még visszatérünk, összesen 20 darabot hallunk, szoros összefüggésben egymással. 9 új darabot 9 átmenet (Transition) köt össze, ez utóbbiak az együttes és a társzenészek korábbi rögtönzéseiből születtek. Jó Djabe-szokás szerint nincsen két egyforma tempójú, felépítésű, hangulatú darab, mégsem mondható egyikre sem, hogy nem illik a többihez, így kerek egész: az új darabokat tekinthetjük egy-egy új dimenzióra való rácsodálkozás pillanatainak, míg a Transitionok az utazás ismeretlen izgalmát jelenítik meg. A Sensitive World lendületes, jazz-rockos darab, John Nugent közreműködésével, a Sunday Afternoon egy gyermekdalszerű motívum közé épül, amelyet a Kovácsok, Feri és Zoli, indítanak el egy míves zongora-hegedű duóval és ők is zárják le. A 4000-ben nagy átverésnek vagyunk tanúi, mert egy lassú, meditatív billentyűs darabnak tűnik csaknem két percig, amikor berobban Barabás Tomi basszusa, amely felpörgeti. Az már nem meglepő, hogy innentől kezdve egymást váltogatják az andalgások és a rohanások. A Space Castle-ben nincsen semmi űrszerű, ellenben Földünk számos égtáját beleképzelhetjük ebbe a kozmoszba, a Balkántól az arab világig és Indiáig (Mótyán Tibi tabláival), miközben a zongora és Ben Castle szopránszaxofonon a ‚70-es évek amerikai fősodorját idézi, miközben Szilu megállíthatatlan világot teremt dobjain. A Waves From The System, amely Attila gitárakkordjaiból bomlik ki, minden eddiginél szabadabb zenei asszociációknak és műfajváltásoknak ad teret. Tomi itt engedi el először, de nem utoljára aláírásszerű slapjét az öthúroson, és a végén még egy kis pszichedeliát is kapunk. Az Intermissionban a Jégvilág és a Life Spirit atmoszférája visszaköszön, az előbbi Feri méltóságteljes trombitájával, az utóbbi pedig Atti gitárjátékával, valószínűleg ez is hamar a kedvencek közé tartozik majd. Az Area 87-ben Tomi adja meg a hangot szintetizátorral, talán ez az a darab, amely leginkább folytatása az elmúlt évek Djabe-irányvonalának, megspékelve egy kis Steve Hackett-szólóval. A klang Attila legújabb hangszerfelfedezése, ebből az ötletből indult ki a Klang Song, az egyik legsokrétűbb és legtisztultabb szerzemény a lemezen, kortárs kamarazenei mélységű. Tomi Come Here-je viszont a basszeros tipikus elszabadulásának hanglenyomata, amelyre akár táncolni, bulizni is lehet. Azért én lemezen is szívesen hallanám azt a floydos előjátékot. És az átmenetek között is akadnak miniatűr remekművek, például mindjárt az első, amely statikusan hemzseg a hangoktól, Kovács Sára, Feri lánya köszön be didgeridooval, apja úgy fújja a trombitát, mint Miles Davis az In A Silent Wayen, Ko egészen avantgárd futamokat improvizál, a háttér-éterből még az elektromos gitár is megszólal. A másodiknak Malik a főhőse, az ő tarfüzéreit egészíti ki Sára fuvolaszóval, a harmadikban ismét az azeri muzsikus tarol hegedű hívogatóra.
A 4. Transition a kedvencem, valószínűleg azért, mert amit Malik Attila akusztikus gitárja és Feri hegedűje mellett előad, nagyon emlékeztet engem a Page–Plant-duó marokkói kalandjának légkörére. Az ötödik sejtelmes elektromos gitárjával korai progresszív rock is lehetne, ha nem úszna be ide is a tar. Mindig nagyon szerettem az olyan duókat, amelyekben egy zongora és fúvós hangszer szólalt meg, ezt a vágyamat elégíti ki a 6. apró mozaik. A 7.-ben viszont az ember szinte azt várja, hogy mikor szól közbe Sipi, mintha csak a Ly-O-lay Ale-Loyát hallanánk! Hogy milyen egy közép-európai és közép-ázsiai közös sirató, azt megtudjuk a 8. hegedű-tar hangokból. Az utolsó reflexió mintegy összegzése az utazásoknak. A leghosszabb is alig több 2 percnél, egy felesleges ütem sincsen bennük! 
A zárótétel, az Out of Dimensions, Atti zenéjével és a nyitányban is hallott Hans Petersen narráció­jával a Djabe ars poeticájaként is felfogható. „Ha elég messzire tekintesz, és legyűröd határaidat, sok látószögből megismerheted új arcaidat. Ezek a látószögek a dimenziók, melyeket határtalanul ki kell próbálnod. A 20. dimenzió végkövetkeztetésnek tűnik, de a 20. után a 21. következik.”
„Először egy teljesen akusztikus lemezben gondolkodtunk, de aztán belejöttek mindenféle elektronikus elemek. Tominak volt az ötlete, hogy legyenek ezek a darabok az elmúlt 20 év »dimenziói«, az azokból leképezett új zene. Tehát előre tekintünk – mesélt Attila az album születéséről, – Mindenképpen akartunk adni valami magyarázatot ehhez a váltáshoz, mint annak idején az Update esetében. Én írtam meg a szöveget a befejezéshez. Eredetileg nyitánynak szántam, és az egészet rápakoltam az egyik számra, amit a lemezhez írtam. A zene itt úgy szólal meg, ahogyan a demót feljátszottam. Tamás viszont azt javasolta, hogy legyen inkább ez a vége. És tényleg jó lett így, a zenei megközelítésünk összegzését lehet hallani. Ezzel szemben az elejének a szövegét úgy szerkesztettem meg, hogy az »tudományosabb« legyen. Így született meg a keret egy összefüggő lemezhez.”
A zenekarvezető azt is elárulta, hogy szerette volna, ha a Transitionök jobban belefolynak az egyes darabokba, és elképzelhető, hogy az lp-változathoz még finomítanak e téren.
„Egyszerűen nincsenek szavak a tegnap estére… sokat gondolkodtam rajta, mikor éjjel hazaértem, hogy is jellemezzem… és megtaláltam a megfelelő kifejezést… Ha egyszer valaki bármilyen hanghordozó formájában fellőné az űrbe ezt az új cd-t, talán az ott élő idegenek is hangszert ragadnának” – írta a koncert másnapján egy rajongó a Djabe Facebook-oldalára. Kijutott a dicséretből Jozétól is, aki ezúttal a HammerWorldben jelentette meg kritikáját:
„20 év, 20 track. Röviden így foglalható össze hazánk első számú world / jazz / prog fúziós bandájának új stúdióalbuma, melyen – amolyan vissza a gyökerekhez jelleggel – ismét a Djabe akusztikus, atmoszferikus, meditatív és fúziós vonala került előtérbe, helyenként modern elektronikával fűszerezve. A 20 tracket, azaz dimenziót tartalmazó lemez keretes szerkezetű. Az elején megfogalmazzák a lemez koncepcióját adó dimenziók alapvetéseit, a 20. darab pedig filozofikus összefoglalása az elhangzottaknak és iránymutatás a folytatásra. A 20 évet remekül összegzi a seregnyi vendégművész, a korábbi hangzások, hangszerelések és zenei hatások felvonultatása, mint ahogy az eddig dobozban várakozó régi felvételek, töredékek dalfolyamba emelése is. Kevesen járnak ennyire közel – az amúgy elérhetetlen – művészi tökéletességhez. Égerházi Attiláék ismét remekművet adtak ki a kezükből, mely vitán felül a legjobb albumok egyikeként értékelhető. Hamar hivatkozási alappá fog nemesedni. Világszinten is. Nem véletlen, hogy a nyári lemezbemutató turné tengerentúli városokat is érinteni fog. Az új album szerzeményeit – a Pink Floyd Endless Riverjéhez hasonlóan ŹŹ improvizációk (Transitions 1-9) kötik össze, illetve korábbi, félkész felvételek nemrég befejezett felfrissített változatai egészítik ki. Barabás kompozíciói a tőle megszokott lendületes és sodró virtuóz darabok, az Égerházival közös kompozíciók pedig a Djabe első időszakára jellemző, elgondolkodtató, nyugodt, lírai hangvételű felvételek. Nekem különösebben az utóbbiak kedvesek, hiszen ismét erősen érezhetők a kezdetekre jellemző – az első albumot a kedvenceim közé emelő – csendes, befelé forduló, belső utazásra invitáló meditatív hangulatok. Szintén visszatérés a kezdetekhez, hogy ismét túlsúlyba került az akusztikus gitár, illetve hogy sokkal több hegedű hallható, mint az ezt megelőző lemezeken. A Djabe mostani, virtuóz tagságának, illetve az illusztris vendégseregnek (Steve Hackett, Malik Mansurov, John Nugent, Ben Castle, Mótyán Tibor, Kovács Sára, Hans Peterson) is szépen megvan a maga helye és szerepe. A sokféle dimenzió együttesen egy szép kerek egészet alkot. A szabadságról elnevezett együttes ismét hitet tett a műfaji korlátoktól és elvárásoktól független művészi szabadság mellett. Az első lemez óta nem éreztem ennyire közelinek, ennyire rokonnak egy Djabe-cd világát, egymás után körbe-körbe hallgatva szinte bizseregtek az ujjaim a gitár nyaka után. Égerházi Attiláék ezzel az opusszal alaposan összefoglalták az eddigi 20 évet. Leírtak egy teljes kört, és visszajutottak a forráshoz, a Djabe eredeti gyökeihez, gyökereihez. Biztos, hogy nem véletlen, hogy a 2016. április 1-én, a MOM-ban tartott 20 éves jubileumi koncerten az új cd szerzeményei mellett kivételesen az elsőről is elővettek néhány – korábban sosem játszott – kompozíciót. Mint ahogy az sem, hogy éppen mostanában esedékes a debütalbum felújítása és 5.1-es hangzású dvd-Audio változatának kiadása. Kíváncsian várom az új irányt, az újabb update-et, a 21. dimenziót. Lett légyen az a dupla lp/dvd-Audio kiadások bónusza, illetve a teljes kör leírása utáni következő korszak.”
2016_csopikepFrissen érkezett a Dusk dicsérő kritikája is. „A 20 Dimensions húsz nagyon kellemes, elegáns fúzióban született, ugyanakkor fülbemászó darabból áll, amelyet Barabás Tamás fretless basszusa és virtuóz társainak összjátéka lendít előre” – írja Mario Giammetti, aki külön kiemeli a Klang Songot, annak különös struktúráját, akkordváltásait, amelyekhez egyéni módon alkalmazkodott Steve szólója. És mi lehet vajon a 21. dimenzió? A tervezett unplugged? A gyökerek és a 21. század még mélyebb rétegű találkozása? Esetleg valami új összművészeti alkotás? Attila egy 2016. márciusi beszélgetésünkben utalt rá, hogy két év múlva szívesen megcsinálná a Kazlak folytatását, az eredeti lemez 15. évfordulójára. Égerházi Imre hatalmas hagyatékából bőségesen meríthetnek még ihletet egy újabb nagyszerű tárlatvezetésre. De lássuk csak, mit nem próbáltak még ki a fiúk? Születtek darabjaikra koreográfiák, klipek, de nem készítettek még sem egész estés táncszvitet, sem pedig nagyfilmet – például az öt világrész emberi, szellemi elválaszthatatlanságáról, amely alatt végig szólna a Djabe-zene…

Copyright © Gramy-H Ltd. All rights reserved. 1092 Budapest, Ráday u. 40. djabe@djabe.com